Mérföldkő Nr. 1: Leszívás

A tegnapi szép nap izgalmasra sikeredett: átestem a punkción, azaz petesejt-leszíváson.

A kértnél fél órával korábban megérkeztünk az Intézetbe, regisztráltunk a bulira a recepciós pultnál, gyorsan bevágódtam a toalettre, ahogy kell, aztán alig hogy kijöttem már mentünk is az ultrahangra. Azt hittem megint számok fognak záporozni, de ez most tényleg csak egy gyors bekukk volt: méhnyálkahártya, tüszők rendben, mindenki megvan, hurrá, akkor szúrjunk!
Engem azonnal vittek is fel a műtőbe. Az őrzőben kellett helyet foglalnom egy hatalmas, fekvő pozícióig dönthető fotelben, a hálóingből kilógó csupasz fenékkel, derekam körül a lepedő-saronggal. A várakozás is izgalmasra sikerült: egy sorstársat meghánytattam (na jó, nem én hánytattam meg, de én rohangáltam a nővérke után...).
Ezután irány a műtő, átfektetés, vicceskedő altatóorvos, aki ezzel próbál nyugtatni, de persze közben rosszul szúrja a vénát, bár ez később derült csak ki... Gyors szédülés, majd KO, aztán ébredezés. Nem tudom, hogy mit kaptam ezúttal (már kétszer voltam altatva az elmúlt 1 évben), de most álmodtam is, emlékszem, meg csikorgattam  a fogaimat is tuti, mert utána fájtak.
Őrzőbe kitoltak, rám a vérnyomásmérő, majd éles sípoló hang: meghaltam! Na jó, nem haltam meg, de a vérnyomásom valami brutál alacsonyka lehetett, ezért riasztott a gép. A nővérke nem volt szívbajos, így nyugodtan megbeszéltük, hogy ez nálam normális. Továbbá közölte, hogy 17 sejtem lett, így ő most ad egy fájdalomcsillapítót, alighanem szükségem lesz rá.
Némi szundi után ki a függöny túloldalára, majd ott is szundi, utána pedig le lettem parancsolva egy fotelbe újra, fél-fektetett állapotban. Kaptam enni, inni, és lassan múlt a szédülés is. Közben derült ki, hogy az altatóorvos tényleg mennyire béna volt: a branül ragasztásán vígan csordogált az infúzió és a vérem keveréke, szép élénkpirosan. Én ezt, a tű- és vérfóbiás meg haláli nyugalommal, mélán szemléltem, holott a protokoll előtt ennél kevesebbtől is azonnal kifeküdtem volna. Végül branül kikerült, majd mehettem öltözni, és vissza a dokihoz.

Lent vártam még egy jó félórát, mert hát a frissen műtött, szétszurkált petefészekkel ez a legjobb program, majd mehettem a dokihoz. Orvosom megerősítette, hogy 17 sejtet sikerült nyerni, majd aggodalmaskodó-riogató üzemmódba kapcsolt. A lényeg az volt, hogy fennáll továbbra is a hiperstimuláció esélye, ezért nagyon kell figyelni magamra. Sok folyadék és fehérje fogyasztása javasolt, és ellenőrizni kell, hogy a bemenő és távozó folyadék aránya oké-e. Azaz minden reggel mérlegelés, és ha 2-3 kilóval, vagy annál többel nőne a súlyom, akkor kell nagyon megijedni. Továbbá a klasszikus tünetekre is nagyon figyeljek, úgy mint görcsölés, ájulásszerű rosszullét, darabos vérzés, stb. Ha ilyen jelentkezne azonnal telefonáljak, vagy rohanjak az ügyeletre.

Beültetés csütörtökön lesz. Kérdezem mégis hány baba-kezdeményt gondolna visszatenni, mire közli: lehet egyet sem. Annyira meglepett, hogy ezen csak hülyén vigyorogtam, meg makogtam valamit, és onnantól fel sem fogtam amit mondott. De a lényeg valami olyasmi volt, hogy előtte lesz egy ultrahang, és ha túl sok folyadék gyűlik össze a hasban, a petefészkeknél, akkor bizony transzfer lefújva, és az összes babácskám megy azonnal a mélyhűtőbe, későbbre.
Na persze! Az kizárt! Szívósabb vagyok én annál, majd  mindent szépen betartok, és nem lesz gond. Mondtam is a dokinak, hogy én becsszóra jól leszek, és nem lesz semmi gond, megígérem.

Ezzel búcsúztunk egymástól.

Azóta iszom, meg pisilek, de ma reggelre 20 dekával könnyebb voltam a tegnap reggelinél, így egyelőre nem aggódom. Fehérjére, folyadékra figyelek, gyógyszereket kapkodom, amilyen sorrendben kell, és elindult az Utrogestan progeszteronemelésre. Majd meglátjuk csütörtökön, hogy mi lesz...