Akkor most egy elmélkedőset...

Olvasgatok. Másokat és persze a "saját társaságom" történeteit. És rámtör a pánik, lehet én nem jól csinálom? Testileg és lelkileg is jobban kellene készülnöm a dologra?

Testileg biztosan, mert csak a diétát csinálom, azon kívül semmit. Vagyis nem egészen, de persze a dolgok könnyebbik végét fogtam meg szokás szerint: szedek nagydózisú C vitamint, D vitamint, a tsh miatt szelént, a gyakori "altáji" és torokfájós problémák elkerülésére grapefruit és echinacea cseppeket, néha tőzegáfonyát.  És Rena történetét olvasva persze elkezdtem az Elevitet, mert eddig én sem szedtem folsavat.
De mozgás semmi. Szerettem volna járni női jógára, de én általában este fél 6-6-ig dolgozom, onnan még 1 óra az út haza. Ha még heti 2-3 alkalommal járnék vagy 1,5 óra jógára, este 9 előtt nem érnék haza. Erre nem vágyom, ez ment tavaly nyáron végig, még ha más okból is.

Lelkileg meg olyan semmilyen vagyok. Nem meditálok, nincsenek mélyen szántó gondolataim, nem tettem magamban helyre semmit. 

De nem is hiszek töretlenül a dologban, nincs bennem nagy pozitív befogadó hozzáállás. Örülök, mert zajlanak az események, úgy érzem végre történik valami, és abban hiszek, hogy hát ennek működnie kellene, ha valóban a petevezetékelzáródás a fő ok. Aztán persze jönnek a kétértelmű, vagy ingadozó szinteket mutató leletek, és akkor belém mar, hogy mi van, ha én erre tényleg alkalmatlan vagyok? Ha nekem még a lombik sem fog működni?

És néha felmerül bennem, hogy talán mélyebbre kellene ásni. Annyi betegségem van, szinte az összes klasszikus meddőségi okot sikerült egyszemélyben felvonultatnom... Ez nem lehet véletlen. Talán testi tünetekkel, de nagyon eredményesen pszichésen fogamzásgátlok. De miért, mi lehet a tudatalatimban eltemetve, ami miatt a testem így reagál? Egyáltalán vajon igaz-e, hogy minden betegségünk lelki okok kivetülése? 

De egyáltalán, kell-e ezekkel foglalkoznom? Vagy majd egyszerűen csak robog velem a gyorsvonat, és végül csak begördülünk az állomásra is? Mert az indulás ilyen volt: annyi leletet és olyan rövid idő alatt kellett beszereznem, és olyan gyorsan indult az egész, hogy nem is volt időm lelkileg felkészülni rá. Persze a másik oldalról meg épp erre volt szükségem: a lapar eredménye óta csak a tétlen várakozás volt, hogy végre kezdjük már el, indulhasson a lombik. Pont ez kellett, hogy induljunk, és akkor végre gőzerővel, ne maszatolgatva, hogy majd, akkor hónapokkal később, stb.

Hát, ilyesmik kavarognak bennem. Így leírva nem úgy fest, mintha fel lennék készülve. :)))  De lehet-e erre egyáltalán rendesen felkészülni?

Azt hiszem kis léleksimogatós elmélyülés mégsem ártana, majd kitalálok valamit, ami kicsit kisimít.