Műtét + 3 nap

3 nappal a műtét után... Madzagok fogják össze a hasamon lévő 3 kis sebet. Fáj. Érdekes módon nem is ott a sebnél, hanem odébb. Persze, tudom én, végigturkáltak rendesen (legalábbis remélem), hogy a hülye endometriózis sehol se bújhasson el... Állítólag aktív telepek most nem voltak, csak a korábbiak miatti összenövések. Attól még fel lettem forgatva rendesen odabent. Kicsit vérezgetek, de Gugli barátomtól tudom, hogy ez normális a  műtétet követő kb. 4-7 napban. Ma már rendesen le is tudtam zuhanyozni, nem csak macskamosdás jellegűen. Persze fene nagy igyekezetemben mégiscsak béna voltam, és egy óvatlan mozdulattal sikerült megtörölnöm a köldökömnél lévő legnagyobb sebet. Persze a varratnál rögtön elkezdett vérezni, de hál' istennek nem jobban, mint egy vérvétel helye. Gyors sebtapaszozás, probléma megoldva.

Pasim komolyan vette a doki utasítását, miszerint sétálnom kell, így alig 3 nappal a műtétet követően a közeli büfében lángosoztunk. Oké, a táv kb. 200-250 méter lehet. Egész jól bírtam, alig fájt. A legnagyobb problémát igazából a felöltözés jelentette, mert nem találtam olyan nadrágot, ami ne szorította volna a gáztól még mindig eléggé puffadt hasamat. Végül az ő farmerjében "kocogtam" le  a lángososhoz.

Ő egyébként sokat segít, bár nem hagyom el magam, igyekszem normálisan tenni-venni, csak sok pihenéssel megszakítva. Na jó, hétvégi takarításnak és egyebeknek nem kell nekiugranom, ő mindent megcsinált, amíg a kórházban voltam, és egyébként is ő a házitündér, nem én, ezt be kell vallani. :) Vasárnapi kajának meg 2 hete gyárilag előkészített töltött husit vettünk, csak be kell vágni a tepsibe, majd a sütőbe, és slussz, egyéb teendő nincs vele.

Szóval egyelőre nagyon óvatosan, lassacskán próbálok lábadozni.

Dramaturgiai ugrás: az utolsó (?) csapás

Egy ideje nem tudtam írni, de nem ok nélkül. Mint előző bejegyzésemből is kitűnik, ez egy rémséges történet, már évekkel ezelőtt a második rémnél tartottunk, de mint valamire való horrorhoz illik, ezek száma nem merül ki ennyiben. A kronológiai sorrendet azonban most inkább felborítom: mert friss sebeket kaptam.

A sorsfordító

A friss sebek szó szerint értendőek, ma engedtek haza a kórházból. Laparoszkópiás műtéten estem át, tisztázandó, hogy egyrészt 3H-s, azaz Halmozottan Hátrányos Helyzetűként létező betegségeim listájára felvehetem-e az endometriózist is, másrészt ebből eredően, de ettől függetlenül is, úgy általában véve képes vagyok-e egyáltalán a gyermeknemzésre.

Szóval a műtét 10 hónapnyi sikertelen próbálkozást követően megtörtént, és számomra legalábbis nem váratlan eredményt hozott. Igen, endometriózisom legalábbis volt, még ha jelenleg nem is tűnik aktívnak, korábbi "áldásos tevékenysége" révén azonban fogantatásra a műtétet megelőző állapotomban garantáltan nem voltam képes, mivel mindkét petevezetékem teljesen el volt záródva. Dokim ezt az aprócska bökkenőt a műtét során igyekezett megszüntetni, de még ő sem biztos benne, hogy valóban sikerült is. Azonban hite szerint cserébe tett nekem egy szívességet: zárójelentésemen az esetleg sikeres duguláselhárítás ténye nem szerepel, helyette javíthatatlanul elzáródottnak titulált a papíroson. Hogy ennek mi értelme? Elvileg időt és pénzt spórolt meg nekünk. Ha ugyanis átjárható lennék, a hivatalos egészségügyi protokoll szerint most inszeminációk egész sora következne, számszerint minimum 3, de inkább 6 nekifutás erejéig, ami mind időben, mind pénzben, mind ugyebár stressz szempontjából nem kis pluszt jelentene, de a siker igencsak kétséges lenne, a nem is biztosan átjárható petevezetékek miatt. Ő mindezeket megspórolta nekünk, eleve az egyetlen járható út, a lombik felé terelve az irányt. Persze ettől még spontánkodhatunk is, vak tyúk is... alapon, de ő azt javasolja, hogy kérjünk időpontot egy lombikprogrammal foglalkozó centrumba. Szerinte őszre kaphatunk időpontot (kis naív!, ezt erősen kétlem), addig meg a nyarat "nyulazzuk" végig. Ezek voltak az elbocsájtó szép szavai.


Mára ennyi is, 3 aprócska lyukkal a hasamon és a petevezetékek csőgörényezése nyomán még elég intenzív fájdalommal  kellőleg kimerültem ahhoz, hogy zárjam ezt a bejegyzést. Rémséges szép jó éjszakát!

Most már tényleg el kellene kezdeni

Nagy dolog ez a blog-indítás, aludnom kellett rá egyet. Persze türelmetlen típus lévén ezt nem a tényleges indítás előtt, hanem az első, kuszált lelkiállapotomat híven tükröző bejegyzés elkövetése után tettem meg. Visszaolvasva ezt a bejegyzést egyértelmű, hogy ez meg is látszik, egyben világossá vált, hogy összeszedettebben kellene majd fogalmaznom - bár a történetem olyan hosszú, és olyan kusza, egyben olyan értelmetlenül rövid egyelőre, hogy ez nehéz lesz.

De most már tényleg tereljük a konkrétumok felé a szót!

Mint azt már említettem, kora-közép harmincas nőszemély vagyok, 0 gyerekkel. Velem egykorú pasimmal immár 2,5 éve boldogítjuk egymást. Jelenleg is az ő kanapéján püfölöm a klaviatúrát, lévén, hogy immár 21 hónapja állandó jelenlétemmel tüntetem ki hajlékát. Vagyis lassan már 2 éve együtt élünk, és bizony a laza, "csak jól érezzük magunkat együtt" típusú kapcsolatokból már  jócskán kinőttünk, így kereken 1 éve, kapcsolatunk életkorát tekintve relatíve korán született meg az elhatározás: immár kellően nagykislányok és nagykisfiúk volnánk, lépjünk hát a szaporodás útjára, azaz Babára fel! Természetesen örömmámorban úsztam a Pasi szájából elhangzott jelmondat hallatán, hiszen régóta ezt szerettem volna.

Eddig mesébe illően szép, és simán zajló a sztori, miért is kell nekem akkor blogolnom, hogy kiírjam az én nagy bánatomat? Sajnos esetemben jó néhány akadályozó tényezőről beszélhetünk, ami miatt csak eddig a pontig ilyen egyszerű a családalapítás története.

Az első rém...

11 éve kaptam kézhez az első diagnózist. Úgy hívják hiperprolaktinémia, egész pontosan prolaktinóma. A gond a fejemben van: az agyalapi mirigy növesztett egy kis jóindulatú daganatot, ami meg nekiállt túltermelni azt a hormont, ami miatt a szoptatós anyukák elvileg képtelenek teherbeesni. Ebből egyenesen következett a kijelentés, miszerint: Hát, majd lehetnek gondjai a teherbeeséssel. Köszi. Egyetemista ifjú titán, sőt, Titanilla voltam, hát hol akartam én még gyereket? Az ifjúság saját erejébe vetett már-már pökhendi hitével viszont még igencsak betegeske előéletemre is fittyet hányva töretlenül hittem, hogy alig 1-2 éven belül meggyógyulok. Dokim állítása szerint ennek megvolt az esélye. Éppúgy, mint annak, hogy mégsem. Meg úgy nagyjából mindennek. Zavaros, túl sok kezelési manőverezésre lehetőséget nem adó, a lakosság körében ritkán felismert betegségem lehetséges forgatókönyve nagyjából minden elképzelhető szcenáriót magába foglalt. Erről a diagnóziskor némileg ejtegetett ugyan a doki, de nem akart sem jósolgatni, sem ijesztgetni.

Ergó a kezdeti pánikot követően ("Úristen, daganat van a fejembeeeen!!!") tényleg megnyugodtam, hogy akkor én majd szépen betartom az utasításokat, a fránya gyógyszert az összes kellemetlen mellékhatása ellenére előírásszerűen évekig fogom enni, de cserébe meggyógyulok.

Dramaturgiailag cseppet sem váratlan fordulat következik: naná, hogy nem így történt. Javulgattam. A daganat összehúzta magát, eltűnt. Majd jól hozzászoktam a gyógyszerhez, és visszajött. Gyógyszert cseréltünk, kevésbé akartam folyton elájulni, leleteim ismét javulást mutattak, a daganat ismét eltűnt, rá 1 évre továbbra sem látszott, a fránya hormon szintje normalizálódott.

Örömmámorban úsztunk, én a második, a fejemben ürességet mutató felvétel készhezvételét követő pozitív stresszt  pár napig tartó örömteli zokogással vezettem le. Hurrá, meggyógyult, gyógyszert abbahagy, aztán figyelünk! Ez volt az orvos reakciója.

Hát csak figyeltünk, tényleg. Hormonszintem őrült tempójú növekedésbe kezdett, csakúgy, mint a daganat. Ez utóbbi csak jó egy évvel később nyert igazolást, onnantól kezdve viszont már nincs szabadulásom a gyógyszertől.

Vagyis nem jött össze, én már ilyen maradok, amíg egy terhesség, esetleg a menopauza újra nem kalibrálja a rendszert. Előbbi esélyét 22-es csapdájaként épp maga a betegség csökkenti nagyjából zéró közelire. A második esélyének is igen alacsonynak kellene lennie jelen életkoromban legalábbis, ezen a ponton azonban az élet vetett nekem egy újabb gáncsot.

A második rém...

Hát igen. Van aki szép szemeket, selymes hajat, a még szerencsésebb csinos kis házat, ékszert, akár kisebb vagyont örököl édesanyjától. Amit én vélhetőleg örököltem, azt úgy hívják, hogy korai menopauza.

Anyukám kezdeti tünetei a '90-es évek végén jelentkeztek, és egy szegényebb vidéki város lakójaként nem számíthatott mindenre kiterjedő kivizsgálásra, így a teljes konkrétumok ugyan hiányoznak, az orvosi ítélet azonban nem: még bőven 40 előtt, de ő bizony már klimaxolt.

Persze mint mindenről, erről is egymásnak teljesen ellentmondó véleményeket kaptam aztán dokiktól, de mivel veszítenivalóm nekem van, és elég sok, én a legpesszimistább nézetet osztom, hogy aztán ne érjen kellemetlen meglepetés. Ezen verzió szerint a menopauza kezdete anyáról lányára +/- 2 éves eltéréssel örökítődik. Gyors fejszámolás (ezt a matekpéldát irgalmatlan sokszor oldottam már meg, de csak nem jön ki kedvezőbb eredmény): van még kb. 3 évem addig, mármint a szigorúbb mínusz 2 éves határig. Most.

Amikor ezt a doki közölte velem, még 6 évem volt. Meg egy kb. másfél éves viharos kapcsolatom, jegyességi, ámde már egy lefújt esküvőt követő, mindenen összeveszős, rendszeresen kiabálós szakaszban. A problémák fele eleve a gyerektémából generálódott, a kezdetben lelkes "férfiú" ugyanis maga is inkább gyermek volt, én viszont nem voltam hülye, tehát egy ideje erősen sejtettem már, amit a doki végül közölt is velem korai menopauza témában. Amikor a doki babagyártásra vonatkozó felszólítását aztán továbbítottam a srácnak," kissé" érdekes válasz érkezett: ő nem akar még gyereket. Úgy maradjak vele, hogy ő ugyan érti, hogy nekem viszont kellene, de egyelőre nem hajlandó rá. Talán, majd egyszer valamikor lehet róla szó, de ha én addig kifutok az időmből, hát magamra vessek, ő nem vállal felelősséget. Mondja ezt olyan valaki, aki egyébként elvileg el akart venni, és hosszú távon úgyis családot tervezett velem. De a felelősség az enyém, amíg ő vesztegeti a drága időmet. Nem részletezem, milyen szinten pöccentem be, gyors szakítás lett a vége. Aztán mégsem olyan lassan szakadtunk el egymástól, de ez már nem ide tartozik.

Ennek 3 éve immár, a történet innen folytatódik majd egy következő bejegyzéssel.

Kezdjük el valahol...

Hát akkor helló, Kedves Publikum!

Ez egy ilyen kor és világ, én, a szürke kisegér, korábbról semmiféle írói jellegű képzettséggel/végzettséggel vagy törekvéssel hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy mostantól szólni fogok Hozzád, Kedves Közönség!

Ennek egyszerű oka van, és ezzel a legkevésébé sem lógok ki a sorból: nekem is megvan a történetem, amit egyedül néha nehéz feldolgozni, hát úgy döntöttem, merő önzésből rázúdítom a "szájberszpészre", az úgyis elbírja. Az én életem  sztorija is igazán elfér annyi más felesleges és értelmetlen információ mellett, csendben meghúzódva, olvasatlanul. Ha pedig valaki tévedésből mégis elolvasná, hát... azt is mondhatnám, magára vessen, minek olvas el minden marhaságot, amit a neten talál. :)  De akár még az is előfordulhat, hogy egyszer valamikor valaki még valami hasznát is veheti annak, amit én ide leírok.

Kissé sokat szövegelek a nyilvánvaló okról, amiért blog-indításra adtam a fejem, ennek csak az az oka, hogy zavarban vagyok. De legalább mostanra sikerült azt az egy olvasót is elriasztanom, aki valami érthetetlen okból ezen az oldalon kötött ki a "sürgősségi fogamzásgátlás" vagy az "1001 éjszaka meséi - horror változat" keresőszavak begépelését követő random kattintgatások eredményeként.

Ideje tehát belevágni a lecsóba! Hm, de pontosan hol is...

Talán kezdésnek némi ködös információkupac rólam, hogy a helyére tegyük, milyen neurózisokkal küzdő blogger követi el ezt az egész sületlenséget: harmincas évei elején járó, nőnemű állampolgár volnék. Iskolázottságomat a különféle bürokratikus formanyomtatványokon magasként, míg családi állapotomat leginkább a megpecsételő elváltként jelölhetem meg. Ha már formanyomtatványoknál tartunk, némelyikük gyermekeim számát is szokta firtatni, és ezzel meg is érkeztünk a blog apropójához: az bizony egy nagy büdös nulla! Kora harmincas elváltként, a későbbiekben részletezésre kerülő súlyosbító tényezőkkel terhelten ez számomra bizony nagy frusztráció. Mivel mégiscsak publikus helyre kerül írásom, igyekszem némileg cirkalmazni ugyan a leírtakat, de én azért mégiscsak egy roppant egyszerű lélek vagyok teljesen hétköznapi vágyakkal: családot szeretnék. A Kedves Olvasó felszisszen: ez is csak egy unalmas, maradi liba, aki csak gyűrűre és műsoros pelenkákra vágyik, és ezt a dögunalom sztorit még le is írja.

Bizony, ezt tervezem! Leírom a sztorit, minden lényeges részletével együtt. Mert sokak naív hitével ellentétében (és korábban magam is közéjük tartoztam) az ilyen egyszerű álmok sem olyan egyszerűen megvalósíthatóak, mint azt gondolnánk. 

------- Tehát mint a cím talán sugallta, következzék, amit már ezren ezerszer leírtak előttem: egy újabb, ezeregyedik "Hogyan essünk teherbe, ha a szervezetünk ebben látszólag nem partner?" - témájú történet. (Vigyázat! Ez nem egy sikermódszer ismertetője lesz, egyelőre én sem tudom, mi a helyes válasz.)