Kevés alvás, bőséges forgolódás, és sok hülyeség összeálmodása után felvirradt az első nagy nap: a petesejt leszívás, azaz punkció napja.
Reggel hétkor indulunk, hogy időben ott legyünk. A leadandó nyilatkozataim körül van még kis gubanc, de a helyszínen korrigáljuk. Bevágódok a mosdóba, arra számítva, hogy előbb egy ultrahang lesz, ellenőrizendő, hogy van-e egyáltalán értelme altatni. Hát nem, a doki karonragad a köszönés után, és már szaladunk is az emeletre, a műtőbe. Oké, akkor most így lesz.
Öltözés közben jön az őrzős nővérke, hogy dehogyis vannak rendben a nyilatkozataim, az egyiken elegánsan átugrottam azt a 30 kérdést, ami az altatáshoz szükséges (szedett gyógyszerek, allergia, betegségek, korábbi műtétek, stb.). Oké, akkor miután kimentem, legyek kedves kitölteni. Rendben, a kis hálóingben, derekamon lepedőszárival lecsücsennek pótolni a mulasztásomat. Átadom a kérdőívet, a nővérke rutinosan egyből lapoz: ott is kitöltöttem? Hát persze, hogy nem, csak az első oldalt! Nem megy ez nekem most. :) Aztán megyünk a műtőbe, infúzió be, lekötözés, minden nyalánkság, ami csak kell, majd kapom is a bódítókoktélt. Az altatóorvos szerint szédülni és elálmosodni fogok. Álmosodik a fene, csak szédülök, de valami teljesen szokatlan módon. Aztán féleszméleten azt kérdezem valakitől, aki a kerekes ágyamat parkírozza éppen, hogy hány sejtem lett. 13. Megdöbbenek, majd valamit makogva alszom tovább. Igen, ennyi volt, simán átestem rajta. Kicsivel később már frissebben ébredezem, majd a tolós ágyról vagy miről kiültetnek a fotelbe, kapok enni-inni. Ismét rákérdezek: bocsánat, rémlik valami félkómából, de hány sejtem is lett? Tizenhárom, hangzik a válasz. Puff neki. Nem vagyok elégedett, én fele ennyit szerettem volna, ez már majdnem annyi, mint az első stimunál. A fenébe a hülye szervezetem ezek szerint megint keresztülhúzta a számításokat. Na mindegy, ezen nem túráztatom magam.
Lemegy az infúzió, kiveszik, még pihegek egy 20 percet, aztán mehetek le a földszintre. Mondom Neki, hogy 13-an vannak a gömbik, első reakciója: akkor ezt megint elrontották. Bár halványan nekem is ez az érzésem, azzal győzködöm mindkettőnket, hogy de legalább most mindketten kaptuk a szupervitaminokat, amiktől tutira összejön a baba, majd azok segítenek.
Vele együtt megyek be a dokihoz a továbbiakat egyeztetni. Megbeszéljük a gyógyszereket, amik közül csak az az egyébként cseppet sem váratlan fordulat keserít el egyedül, hogy a Clexane végig kell, hogy menjen (tegnap kétszer váltottam oldalt, és kb. 35-ször próbálkoztam, mire bement...). A sejtek számán nem rugózunk különösebben, és a beültetésről csak annyit beszélünk meg, hogy holnap telefonáljak, és megmondják, hogy mikor kapom vissza az embriókat. Még azt sem tudom, hogy hányat közülük, majd ez is kiderül. Egyébként igyak és mozogjak sokat. Elsőre ezt általános helyzetjavító tanácsnak véltem, de kezdek rájönni, hogy alighanem tényleg megint túl vagyok stimulálva...
Beavatkozás után elmentünk kajálni gyorsan, aztán irány haza. Délután nagyon light-os dolgok, főleg pihenés volt. Mostanra viszont már teljesen fáj a hasam, így el is dőlök mindjárt inkább. A mai fotó egy délutáni tüneményről jön, úgy döntöttünk Vele, hogy ez csak jót jelenthet. :)
Holnap jövök a hírekkel, hogy mi újság az embriókkal, és mikor lesz a transzfer.
Köszönöm, hogy drukkoltatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése