Ejnye

Ejnye, mondhatom magamnak. Már megint nem sikerült beváltanom az ígéretemet, miszerint most nem tűnök el, jövök, írok, mesélek, elregélem mi minden esett meg velem/velünk az elmúlt (hűha, most már) kb. 2 évben.
Esküszöm a terv nem ez volt, hihetetlen, hogy hány hónap telt el ismét az utolsó bejegyzésem óta, és milyen eseménydús hónapok! Ezért is nem tudtam írni nektek, egyszerűen azt sem tudtam sokszor hová kapjak, és az események mégcsak nem is a babatémával vagy az egészségügyi anomáliáimmal összefüggésben zajlottak. Azt hiszem elsőként tisztázzuk is akkor, bár az előző mondatból már alighanem egyértelmű: nem, még most sem lettem titokban terhes, az nem én vagyok, aki hátradől, elengedi kicsit a dolgot, és csak azt veszi észre, hogy nem a sok nasi miatt nem fér bele kedvenc nadrágjába.

Mivel már a legutóbbi jelentkezésemkor is visszatekinteni próbáltam az azelőtti utolsó jelentkezésem óta történtekre, mostanra óriásira duzzadt a restanciám, és igencsak zegzugos lesz sajnos az időrend, elnézést.

Egyelőre gyorsan összefoglalnám, miért is tűntem el tavaly július óta. A tavalyi év elképesztően sűrűre sikerült, kellemes és kevésbé kellemes események is bőven akadtak benne.

2017-et újdonságokkal nyitottuk: új munkahelyen dolgoztam 3 hónapja, de máris új, vezetői pozícióval kínáltak meg, amit el is fogadtam. Ez a helyzet szakmai és emberi kihívások elé is állított, de egyben lelkesítő is volt természetesen. Aztán alig néhány hónap telt el, amikor ismét változott a helyzet, és egy másikfajta vezetői pozícióba kerültem a cégnél. Közben azonban maradt nálam az egyik ügyfél projektje is, ami hamarosan olyan méretűvé nőtte ki magát, hogy az újabb pozícióhoz tartozó feladatokkal alig tudtam foglalkozni. A cégen belül is tovább zajlottak a személyi és felépítésbeli változások, így végül év végére visszakanyarodtunk nagyjából a kiinduló helyzethez: minden vezetői feladat lekerült rólam, és maradt az ügyfél projektje. Végső soron örülök neki, hogy belekóstolhattam kicsit a vezetői dolgokba is, a második verziót azt hiszem szívesen csináltam volna tovább is, de egyszerűen nem volt, akinek átadhattam volna az ügyfelemet, és szeretem is azt a projektet. Szóval a munkahelyemen egyetlen év alatt elég sok változást éltem meg, sok újdonságba kóstoltam bele, ami izgalmas, de azért  egyben eléggé stresszes is volt.

Nem csak a szakmai, a magánéletem is elég eseménydús volt a tavalyi évben. A 2017-es évet egy vadonatúj autóval indítottuk, amit alig 2 héttel korábban vehettünk át. Nem valami luxuscsodára kell gondolni, csak egy ismert márka igen nagy darabszámban eladott modellje volt, de szépen felextráztuk, ütős színben kértük, így saját magát  is meghazudtolóan menő kinézete lett, és főleg: életem első saját (fél) autója volt. Korábban, a régi kocsival is sokat utazgattunk, de az új kis „csodát” természetesen be kellett járatni, így rengeteget kirándultunk, utaztunk.
Bejártuk szó szerint a fél országot, és hosszabb utakra is elég sokszor eljutottunk: tavasszal eltöltöttünk egy hetet a Balatonnál a kedvenc wellness szállodánkban, elvittük apukámat a 60. születésnapján pár napra Krakkóba, június elején egy hetet Görögországban töltöttünk.
De közben sajnos jött a feketeleves is: a csodajárgány messze nem volt tökéletes. Alig 3 hónaposan elég komoly hibák kezdtek előjönni. Mi legalább 10 évre terveztünk (volna) az autóval, így ez több, mint elkeserítő volt, pláne, mivel azért elég sokáig kellett takarékoskodnunk a megvételéhez. Hónapokon át tartó vita és szerencsétlenkedés kezdődött a márkakereskedéssel, nevetséges módon intézték az ügyeket, természetesen eszük ágában sem volt a hibákat beismerni. Tavasztól nyár végéig ment a huzavona, levelezés, anyázás, cirkusz, mígnem kb. 3 héttel a szeptember elejére autóval tervezett olaszországi nyaralás előtt egyszercsak váratlanul felpörögtek az események, és a márkakereskedés közölte, hogy még egy utolsó egyeztetés és aztán minden bizonnyal elfogadják a garanciális igényünket és visszaveszik az autót, kb. 1-1,5 hét múlva. Erre a hirtelen döntésre nem voltunk felkészülve, és a következő autós nyaralás is már a nyakunkon volt. Így aztán őrült kapkodás-rohangálás kezdődött, hogy minél hamarabb tudjunk venni új autót, és persze közben se a régi visszavétele, sem az új megvásárlása nem ment simán, mindkét kereskedés rendesen őrölte az idegeinket. Az új kocsi végül nem is lett meg időre, a nyaralást is le kellett mondani, majd újra szervezni.

A nyári hónapok alatt ráadásul a lakásommal is voltak gondok-teendők jócskán, jó 1-1,5 hónapon át járkáltunk Vele oda szinte minden nap, hogy mindent megoldjunk, mindezt ráadásul persze a legnagyobb hőségben. Irtó fárasztó volt, fizikailag teljesen készek voltunk tőle, és ezután következtek az autócsere miatt izgalmak.

Ha ennyi nem lett volna elég, a tavalyi évben kénytelenek voltunk szembenézni a múlandóság fenyegető veszélyével is. Végzetes dolog ugyan végül nem történt, de mindkettőnkben fájóan tudatosult, hogy az ember milyen könnyedén elveszítheti az egyébként sem túl nagy családját. Először az Ő anyukájától jött a hír derült égből villámcsapásként: pár nap múlva műtik rákkal, az éves ellenőrzés során a mammográfia, majd azt követően a szövettan tumort igazolt. Hál' istennek a daganat kicsi volt, és teljesen betokozódott, áttét pedig sehol nem volt, így könnyedén eltávolították, és aztán sugárkezelést kapott. Láthatóan egészen jól van, és egészen jó esélyei vannak a teljes gyógyulásra. Az apukája azonban már az előző évben meghalt Alzheimerben, így Szegénykémet eléggé szíven ütötte a dolog.

Aztán az én apukámról derült ki, hogy ja, épp kórházban van a szívével. Visszatérő szívritmuszavarai voltak, és mivel nagyapának két infarktusa, édesapámnak pedig 20 évvel ezelőtt, 40 évesen stroke-ja volt, nyilván komolyan vették. Szívkoszorúér meszesedésre gyanakodtak, de alaposan kivizsgálták. Végül a katéterezést megúszta, hónapokon át tartó kezelés-vizsgálatok után úgy tűnik, hogy valójában pajzsmirigy túlműködés okozta a tüneteket. Így végül ez is jól végződött, de volt ijedelem. Az én szüleim elváltak, külön és mindketten egyedül élnek, és tőlünk 120 km-re, így nekem is eléggé ijesztő volt szembesülnöm azzal -amit persze eddig is tudtam, hogy be fog következni-, hogy bár csak 60 évesek, most már bármikor lehet velük komoly gond, és én nem leszek ott, hogy segítsek.

Az ijedelmek és problémák ellenére azért kellemes események is történtek még jócskán: az új(abb) autót is bejárattuk alaposan: bejártuk Magyarország másik felét, szeptemberben egy hetet Lombardiában (Milánó, Bergamo, Comói, Garda- és Iseo-tó), októberben 1 hetet Toszkánában (Pisa, Firenze, Siena, Chianti, Volterra, San Gimignano, Monteriggioni, és mindkét oldali tengerpart), végül karácsonykor bő 1 hetet Horvátországban, az Isztrián (Rijeka, Labin, Pula, Rovinj, Sveta Marina) töltöttünk. Ráadásul úgy jött ki a szabink, hogy még bőven maradt a tavalyiból, így karácsonytól összesen 2 hetet voltunk szabadságon, még január első hetében is. A 2017-es fárasztó év után ez ősintén szólva nagyon ránk is fért.

Nos, ennyit arról, hogy miért is nem tudtam jönni friss hírekkel ilyen régóta: állandóan volt valami tennivaló, valami ijedség, vagy csak szimplán hulla voltam.

A következő bejegyzésben pedig majd végre nekiállok megírni, hogy mi is történt pontosan egészségügyi és babatémában az elmúlt kb. 2 évben, és főleg mostanában.