Második uh - picit már keserédes, de csak a maximalistáknak

Na, miután pótoltam az elmaradásomat, jöjjön a mai ápdét.

Szorgalmasan iszom a gránátalmalevet továbbra is, illetve már az első uh előtt úgy döntöttem, hogy bebiztosítom magam a doki hülyesége ellen, amennyire csak lehet, így a 6. ciklusnaptól szorgalmasan ovutesztelek. Ez a módszer ugyan nálam nem mindig működik, de mégsem járhatok naponta vérvételre... A teszt egyenlőre egyébként csak vonogatja a vállát: fogalma sincs még, hogy mikor ovulálok.

Ilyen előzményekkel mentem ma (azaz tegnap, szerdán) a második ultrahangra, két nappal az előző után. Érzésre egyébként úgy tippeltem, hogy már 16-17 mm-es lehet a tüsző. Igen, tudom, ez megmosolyogtató, hogy érzésre, de mivel van egy ciszta azon a petefészkemen, hát tényleg érzem, hogy milyen tempóban nő az a tüsző. Mellesleg nem tévedtem, 2 nap alatt laza 5 mm-et növekedve ma már 17 mm-es volt a gömbi. Az okoskodó-tudálékos-aggódó skizóénem rögtön rá is zendített a fejemben: na ugye, hogy megmondtam az augusztusi FET-nél, hogy túl későre számolta a doki a peteérést azzal az állítólagos napi 1-1,5 mm-es növekedéssel... És így még boldogabb voltam, hogy most úgy jött ki a (ló)lépés, hogy két uh is kellett, és bebizonyosodott, hogy aki rövid(ebb) ciklusokat produkál, az gyorsabban érleli a tüszőt is.

A boldogságom egyébként ennyiben ki is merült, mert a méhnyálkahártya már csak 9 mm volt... Én ezt nem értem. Bár eddig túl sokszor nem méregették cikluskövetéssel, viszont amikor meg igen ( az első stimus transzfernél ugye), akkor is csinált ilyet, hogy átmenetileg soványabb lett, majd a transzfer idejére újra belehúzott kicsit. Mindegy, végülis ha ennél már nem lesz vékonyabb, akkor rendben van a dolog.
Az ítélet pedig az, hogy csütörtök este szúrok, és kedden lesz a transzfer. Kicsit meglődtem, mert így szombatra számolta a doki a peteérést, ami még 3 nap, és ilyen tempóval a tüsző elvileg 22-23 mm-esre nőne meg, amit én kizártnak tartok, hogy repedés nélkül kihúzzam addig, de megálltam, hogy megint belekontárkodjak, mert valami olyasmit ejtegetett a doki, hogy túl gyorsan nőtt, hagyjuk még egy kicsit érni. Ebből a mondatocskából arra a következtetésre jutottam, hogy megvan ennek a maga oka, és a doki tudja mit csinál. Remélem tényleg így is lesz.

Szóval 13-án szuri, 18-án beültetés. Kicsit furán érzem magam, mert már hetekkel ezelőtt biztosan tudtam, hogy 13-án kell majd szúrnom, amikor még az sem volt biztos, hogy ez a ciklus mikor kezdődik majd el. Én úgy érzem, hogy megvan annak az oka, hogy miért így lesz... Egyébként pedig ET+12. napon  (nov. 30.) ha jól emlékszem újabb tízmilliószoros nap lesz, nem kérdés, hogy mire fogok koncentrálni.
A kis család is összefogott a siker érdekében: anyukám mélyen "hívő" ateista létére zarándoklatra ment, és azért imádkozott (vagy csak szimplán arra kérte az illetékeseket), hogy most aztán jól teherbeessek. Van közeli ismerős, akiknél ez bevált, reméljük mi is pozitív példa leszünk.
Innen is és ezúton is köszönöm anyukámnak a támogatást, amit próbál adni az egész herce-hurca során. És hogy még fokozzam a másoknak biztosan szirupos hangvételt: Szeretlek Anyuci! :)))

Nahát. Azt akartam ebből az egészből kihozni, hogy különböző, leginkább cseppet sem racionális okokból most valahogy tényleg jó érzésem van ezzel a beültetéssel kapcsolatban. Na nem mondom, hogy nem tör rám időnként már most a pánik, hogy jajj, mi lesz ha... , de összességében kicsit olyan érzésem van, mint karácsony előtt. És nem, itt most nem a felnőtt, háztartást vezető, tehát az ünnepeket leginkább végiggüriző nő szemszögéből értem a karácsonyvárást, hanem a gyermekéből: amikor az emberben benne van az az édes bizonyság, hogy mindjárt elérkezik amit olyan régóta vár, és biztosan megkapja amit szeretne, hiszen ő olyan nagyon jó kislány volt, biztosan az angyalka is tudja ezt. Szóval egy ilyen melengető várakozás-bizonyosság érzés van bennem. Most még. Az igazi pánik majd később jön. :D

Tehát kedden transzfer, és onnantól ezúttal táppénzen leszek egészen a tesztig. Az elmúlt időszak megint olyan stresszesre és kimerítőre sikeredett a munakhelyemen, hogy egyszerűen nem is lehet másként. Az sem érdekel, hogy ezzel most már "feszítem a húrt" a főnököknél, egyszerűen ez a legfontosabb, és kész. Tudom, érzem, hogy szükségem van erre a pihenésre, és nem kell aggódni, annak elelnére, hogy nem fogok dolgozni, meglesz az elfoglaltságom, és talán nem fogok annyit kattogni, hogy jajjjajajjjaj, vajon-ugye-dehát-á,biztos-úristen-mileszha... :)
Jövök majd a fejleményekkel, amikor időm engedi, meg amikor lesznek persze. :)