Nézd a világ apró rebbenéseit.*

* Radnóti Miklós - Eső esik, fölszárad

Pecsételek. Erősödik. Ahogyan a görcsök is. Nem is mentem vérvételre, minek üljek ott fél napot. Megbeszéltük Vele, ha mégis van baba, előbb-utóbb csak kiderül úgyis...
A cicik szokás és menetrend szerint eresztenek lefelé. A tesztek negatívak, 10-es, 25-ös egyformán. Csak az ovutesztek mondanak még ellent mindennek. 3 napja jóstesztelek velük: reggeli első vizeletből csinálom sorozatban. Nem kell pozitívnak lenniük, mint ovulációs tesztelésnél, csak erősödnie a tesztcsíknak. Erősödik... Mindegy, nem hiszek benne már úgysem. De a terhességi tesztek elfogytak, csak az intézetis és egy 10-es van már.
Na jó, sétálok egyet. A megszokás még visz: kell normális teszt. Meleg van, süt a nap. Babakocsis anyukák jönnek szembe. Fiatalabbak. Egyikük talán csak 25-27 lehet. Keserűen bámulom őket. Nektek fogalmatok sincs...!
Rajzanak a visszatérő gondolatok. Akarom én még ezt egyáltalán? Egyáltalán... Egyáltalán mit kellene akarnom? Nem emlékszem már. Kisbaba utoljára 9 éves koromban volt a kezemben. Nincsenek kisgyermekes barátaim. Nem tudom, minek kellene hiányoznia az életemből. Talán babáznom kellene valahogy, hogy feléledjen az ösztön. Eszembe villan az ex-sógornőm kislánya. Első pillantásra "belém szeretett". Felkérezkedett a karomba, azt sem tudtam hogyan kell fogni. Nem ismert engem, de átkarolta a nyakam. Kis puha kezek, már emlékszem.
Apuka és kislánya jön szembe. A kicsi motorozik. Lebóklászik a járdáról, felborul. Nincs bömbölés, apuka visszaállítja a motort a járdára. A karjánál fogva felemeli és a kismotor felé lendíti a csöppséget. A kicsi erőművész, a levegőben lógva mindkét lábát derékmagasságban terpeszben előrenyújtja. Ja, ők még képesek erre! A popsija a motoron landol, már teker is tovább. A boldog kacagás már mögöttem hangzik fel. Oké, nekem is kell egy ilyen!
Mélán baktatok a DM-ig. Tesztes polc, Clearblue kell nekem. Meg X-epil, darabja 200, játszani. Úgysem lesz mindre szükség, marad máskorra is. Akkor legyen még egy normálisabb. 4 tesztes dobozzal kóválygok a pénztárhoz. 50-es, ápolt, kedvesnek tűnő pénztárosnő. Vicces is. A tesztekre néz, a szemembe mosolyog: "Biztos, ami biztos?" Nem számítottam megjegyzésre és nem is vagyok sziporkázó kedvemben. Engem is meglep, de egyszerűen a szemébe mondom: "Negyedik lombik..." Őt is meglepem a válasszal. Rám mosolyog: "Akkor kívánom, hogy mindegyik ugyanazt mutassa!" Tudom, hogy érti, de ez az őszinte válaszok napja: "Attól tartok úgy lesz!" Gyorsan javít: úgy érti jót mutassanak. Szorít nekem. És tényleg: mindkét kezén az ujjait, de még a lábait is csuriba vágja. Ott, a pénztárban. Köszönöm, elérzékenyülök. Az utcára lépve a könnyeimmel küszködöm és persze én nyerek. Majd otthon!
Piac, gyógyszertár, abc, haza. Már megnyugodtam. Nem sírok, továbbra sem. A teszteket elrakom, nem nyúlok hozzájuk. A cicik végképp leeresztettek.
Ő hazajön, hullafáradt. Anyóst hívom, beszélnünk kell. Apóst Alzheimerrel diagnosztizálták...

Nézd a világ apró rebbenéseit.

Hirtelen halál

Hát, drágáim, azt hiszem ez lesz az eddigi legcsúfosabb pofára esés. Igen, minden ember, és minden újabb próba is más, de ilyen még sosem volt, és nem hiszem, hogy jót jelent...

Szóval tegnap késő este, ET+8 napon, 11. dpo-n, 23. ciklusnapon elkezdtem pecsételni. Pfff.....
Este elaludtunk a kanapén szokás szerint, éjjel fél 2-kor ébredtem fel, mentem mosdóba, és akkor láttam a kis tejeskávé színű foltot a tisztasági betéten. Ledermedtem, csak bámultam, és esküszöm még sírni sem voltam képes.

Azt nem mondom, hogy túlzottan meglepett, hiszen már vagy 4-5 napja görcsölgettem, plusz tegnapra hullaszinem lett. Ez utóbbi nálam egy jel. Alapból is nagyon sápadt vagyok, amin csak a szoli segít, de annyira, hogy ha nem akarom mindenkire a frászt hozni, akkor nekem muszáj is szolizni. Szóval a régi gyerekorvosom szavaival élve egy kihipózott hóvirág vagyok. Na de amikor meg akar jönni, előző nap, vagy inkább aznap, egyszerűen valami brutál fejem lesz, és tényleg úgy festek, mint aki megszökött a hullaházból a boncolás elől. (Bocsi a fekete "humorért", de valahogy nem vagyok rózsás kedvemben...)
Na, tegnap már így is néztem ki, de reménykedtem, hogy az enyhe torokgyuszi az oka.

Apropó, ez utóbbival végül dokihoz mentem, mert csak a hétfői napot engedték, hogy otthonról dolgozzam, így úgy döntöttem, hogy még ha nem is tudna igazán ágynak dönteni ez a kis megfázásféle, én a 4. lombiknál már nem játszom a hőst. Na jó, eddig se nagyon játszottam, mert hát csak az lenne az elsődleges, hogy végre gyerekem legyen. (Zárójel: ettől függetlenül mindent megtettem, hogy a munkahelyemen a lehető kisebb gondot okozzam, de rajtam kívül ez valószínűleg senkinek sem tűnt fel...)
Szóval tegnap reggel elrongyoltam a házidokihoz, lobogtattam az intézteben kapott elbocsájtó papírost, ami igazolta állításomat, hogy elvileg, ha minden jól megy, én már legalább ketten, esetleg hárman vagyok, szóval csináljon valamit. Szegénynek főtt a feje, végül a Bioparox spray-t szavazta meg, ami antibiotikum ugyan, de helyileg hat, elvileg nem okozhat galibát.( Plusz a hétre betegácsiba is vett.)
Na ezt tegnap délután el is kezdtem használni (margóra: agyonverném, aki feltalálta! Nem vagyok nagyon finnyás gyógyszerekre, de ezután mint egy macska, reflexből köpködtem, meg az undortól teljesen felborzolódtam, a hideg rázott tőle szabályosan). Talán mégiscsak ez lenne az oka? Bár ahogy most elnézem, a cicik is elkezdték a menetrendszerinti lappadást, szóval...

Persze azért elkezdtem kutakodni a témában, például a kedvenc hőgörbevezetős oldalamon, a fertilityfriend-en lehet keresgélni szűrőkkel a többi felhasználó görbéi között. Na és persze ha beállítom, hogy terhes hőgörbét akarok látni beágyazódásos pecsételéssel lombik idejéről, akkor csoda, a görbék 80%-án akkor van ilyen kis pecsételés, mint amikor nekem kezdődött: a 11. dpo-n.
Ez nagyon szép, és bíztató is, de itt rólam van szó, nálam pecsételés még sosem torkollott pozitív tesztbe, tehát nagyjából úgy tekintek erre a felfedezésre, mintha nem is lett volna.

Ha már itt tartunk, teszt: persze hogy elkapott a harctéri ideg, mivel van itthon 10-es érzékenységű, nekem átlagban 13 napos a luteális fázis, és ma vagyok a 12. napján. Egy ilyen érzékeny teszt akár mutathat is valamit. Na nem, ez hófehér lett persze, de végülis ez csak egy kósza ötlet volt. Elvégre a doki a 25-össel hétfőre, ET+13-ra irányozta elő a tesztelést, most meg ET+9 van még csak. Tehát kétségbe nem estem az eredménytől.

Azért gyorsan dobtam egy emailt a dokinak, vázolva a szitut, és tanácsot kérve, hogy kell-e valamit tennem, mondjuk a Bioparoxot mégiscsak abbahagyni, vagy emelni a Duphston adagját, vagy valamit. Válasz még nincs, igaz, 1,5 órája írtam neki. Meglátjuk mit mond rá.

Összességében: a remény még nem halott, de már lehet virrasztani az ágyánál, napok-órák kérdése már csak. Én a magam részéről feladtam, köszönöm. És ha tényleg nem sikerül most sem, akkor talán egy időre összességében is. Elfáradtam, és ötletem sincs, mit lehetne még tenni. Illetve van, de annak meg időt kell majd adni, ha belevágok, szóval alighanem újra jó néhány hónap szünet jön.

Azért ha lesz valami értékelhető hírem még, jövök majd. Csók mindenkinek, köszi, hogy gondoltok rám!

Anyák napja után

Hát, mostanában tényleg nem jeleskedem túl gyakran új bejegyzésekkel, pedig vannak ám történések. De úgy döntöttem, hogy így anyák napja környékén csak nem kellene tovább lapítani.
Na ne tessék félreérteni, sajnos egyértelműen jó hírekkel, azaz kétcsíkos tesztekkel és/vagy ultrahang képekkel még mindig nem szolgálhatok. Vagyis de, az utóbbiból végülis van friss, és megvannak rajta örökítve a gyermekeim. Az ikrek. Ha valakit ezzel most már sikerült teljesen összezavarnom, akkor gyorsan tisztázzuk:

Ma vagyok ET+7. napon, a negyedik transzfert követően.

Az uh kép természetesen a műtőben készült, rögtön a beültetést követően, amin is valójában csak a légbuborék látszik, ami jelzi a két kis vakarcs fellelhetőségi helyét.

Azt történt tehát, hogy nem hiába kezdtem el nagy dózisban "enni" a hormont, a tsh-m az előző ciklus végére lecsökkent a kívánt 1,0 szint alá. Nem is kevéssé, konkrétan átütöttem az alsó határt, és 0,35-ös szintet produkáltam a 0,4-es referenciatartomány-alsóérték mellett. Ezen kissé meg is ijedtem, de gyorsan leleveleztük K. dokival, hogy nem, ez tök jó, eszembe ne jusson csökkenteni a gyógyszeradagot, hurrá, kezdünk.

Jött tehát az újabb éles, FET-ciklus. Ciklus 9. napján, keddi napon mentem uh-ra, addigra már egy 18 mm-es tüszőm volt bal oldalon, meg nyavalyás 7,4 mm-es méhnyálkahártya. Hát, erre a ciklusra tényleg nem akartam 14 mm-es bundát növeszteni, mint a tavalyi utolsó alkalommal, mert az aztán le sem akart jönni, így nem ittam olyan sok gránátalmát, de ez az érték azért szíven ütött. Na sebaj, a tűszőrepesztő szúrását másnapra irányozta elő a doki (az egy szerdai nap volt), ennek megfelelően az ovulációt péntekre, a transzfert pedig az uh utáni hét hétfőre ütemezte, így volt még majdnem egy hetem vastagítani ezen a méhnyálkahártyán. Azt persze tudom, hogy fitoösztrogént nem tolunk befelé ovuláció után, így valójában csak 4 napom volt, azalatt kellett belehúznom a dologba.
A vizsgálat után jött azonban számomra a meglepetés: kérdi a doki, hogy hány embriót kérek vissza - kettőt vagy hármat? A szám is tátva maradt szinte, hiszen előző doki általában az egyre akart rábeszélni, háromról meg kifejezetten hallani sem akart sosem, mondván annyit nem raknak vissza, mert nem szabad és kész. Amikor ezt elhabogtam, K. doki elegánsan legyintett egyet, mondván, ja a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Újra átfutotta a papírjaimat, majd kijelentette, ő nekem már hármat tenne vissza most. Persze elfogadja, ha én kettőt kérek, de ő az a típus, aki az autópályán a belső sávban 220-szal megy, de nem fog rám megorrolni, ha én a külsőben 110-zel merek csak haladni. De bocsi, ő ilyen, ő nem egy türelmes típus. Na, ezzel a mondattal meg is vett, mert a türelmünknek mi is a végén járunk már. Még 6 embriónk volt, úgy voltam vele, hogy ha most sem sikerül, úgyis már maximum csak egy körre lesz még lelkierőnk, ha meg mégsem, én készségesen állok elébe egy új stimulációnak is, biztos vagyok benne, hogy K. ügyesebben csinálja majd.
Szóval igent mondtam a hármasikrekre, majdcsak nem lesz belőle 3-4 baba, fohászkodva magamban.
A doki még arra hívta fel a figyelmem, hogy ha nem muszáj, ne sokáig nézegessük majd az embriókat a mikroszkóp alatt, mert minél hosszabb ideig vannak kint a "hidegben", annál rosszabb.

Nos, mivel Ő úgysem jött be a műtőbe, én szót is fogadtam, és amikor a transzfer napján telefonáltam, a biológus lelkére kötöttem, hogy ki ne vegyék őket, nem nézelődünk. Én majd felnőni szeretném látni őket inkább, nem a mikroszkóp alatt. Meglepetés így is volt, mert a laboros közölte, hogy két embriónk van. Döbbenten kérdeztem vissza, de a válasz tisztázta a dolgot: párosával vannak lefagyasztva, így nem akartak négyet felengedni. Hát jó, Ő úgyis tiltakozott, amikor közöltem, hogy 3 lesz ezúttal, hát így meg is oldódott a kérdés, úgy tűnik a jóistenke sem akarta, hogy tényleg hármasikreim legyenek. Sebaj, kettő is elég.
A visszaültetés simán ment, a méhnyálkahártya 9,6 mm lett. Hát, nem világbajnoki érték, de a célnak már bőven jó.
Ez a doki nem javasolt táppénzt, így a beültetés utáni két napot szabinak vettem ki, igaz, pihenni nem sokat pihentem, a második napon az alapbajommal (prolaktinóma) voltam hivatalos kontrollra a SOTE-ra, utána pedig jutalomshoppingolásba fogtam. Hörr, most sokan felhördülnek, de esküszöm, a doki még az edzéstől sem tiltott el, sőt, örült, hogy az még direkt javítja is a vérkeringést. Edzeni természetesen már a transzfer előtti napon sem voltam, és azóta sem, de ezt a "kis" sétálós vásárolgatást engedélyeztem magamnak. Aztán persze kissé sok lett, meg még másnap, munka után is elmentem kicsit, szánom-bánom. Persze a hasam el is kezdett fájni... Azért nem vészes, és szedem a magnéziumot rendesen.
A hosszú hétvége is eseménydús volt, anyák napja, az én szülinapom is múlt héten volt, így jártunk anyukámnál, apukámnál, anyóséknál, és ünneplős kajáláson is. Azért igyekeztem pihenni, de a hasam csak érezgetem. Mellé tegnapra enyhe megfázás is összejött, így ma már nem megyek dolgozni, legalábbis az irodába nem megyek be, itthonról fogok dolgozni, ha nekik is megfelel. Ha nem, akkor pedig irány a házidoki délután, és táppénz.
Az biztos, hogy innentől a BKV-s zötykölődést és a november óta folyamatosan beteg, de táppénzre nem távozó kolléga bacijait igyekszem egy pár napig kerülni.

Tünetfélék nem nagyon vannak, a cicik még méretesek, talán pisilni járok többet, mint amennyit a folyadékbevitelem indokolna, de ilyen is volt már máskor is. Teszt... Van itthon játszós 10-es tesztem, azzal talán szerdán, ET+9, egyben 12. dpo-n (azaz 12 nappal a peteérés után) próbálkozom először, de ha tudom, megpróbálom tovább is kibírni. A doki egy hét múlvára, azaz ET+13-ra mondta csak a tesztet, otthoni pisilőssel, ne menjek be vérvételre, felesleges. Ha negatív a teszt, másnap ismétlés, ha akkor is, Duphaston leáll, és megjön. Ha pozitív, akkor a 6. héten UH-n találkozunk.
Én azonban mindenképp akarok menni majd vérvételre, akármi lesz a pisilés eredménye. Egyrészt elég sok érdekes sztorit hallottam már arról, hogy negatív pisiteszt mellett terhes volt az illető, és fordítva, csak kémiai volt a terhesség, másrészt muszáj lesz beszélnem a dokival is.
Azt sem beszéltük meg, hogy ha nem sikerül most sem, akkor mi lesz a következő lépés, újabb vizsgálatok, vagy következő FET, amikor nekem jó. Másrészt ha sikerül is most , akkor is lesz okom az aggódásra, mert a 6. hétre egyhetes római vakáció van leszervezve, autóval. Igen, 1 500 km autóval... Plusz 6 nap szaladgálás Rómában sejthetően 30 fokban... Muszáj lesz megkérdeznem, hogy ehhez mit szól...

Na szóval, izgalmak vannak, de egyelőre nem vagyok még paragép, ezúttal mivel nem voltam itthon, és pörögtem, elég jól elterelődött a figyelmem eddig. Na persze innentől jön a napok folyamatos számolgatása, és szemezés a teszttel... :)

Eredmények, meglepetések

Igen, lesz itt minden.

Szóval jött az újabb próbatétel, amiben bizonyítani kellett a szervezőkészségemet. A következő randi időpontját ugyanis máris fixáltuk, alig másfél hónappal későbbre. Az igazi szűk keresztmetszet a HSG volt, mivel a ciklus bizonyos időszakához van kötve.  Persze végül az utolsó pillanatban (3 nappal a második Krizsa-randi előtt) az is összejött.

Ami elsőként kijött, az egy pozitív chlamydia pneumoniae eredmény volt, de hál' istennek a magyarázó szöveg úgy szólt, hogy maradvány anititestek, fertőzésen korábban átesett. Mint kiderült, ez egy lábon kihordott atipusos tüdőgyulladás volt... Klafa!

Aztán lett egy pozitív ureaplasma genitalium lelet is. Ezen először nagyon kiakadtam, mert már korábban is volt ilyenem, akkor Doxicyclint kaptam rá, de a nődokim sosem ellenőrizte, hogy elmúlt-e, illetve nekem az első doki a lombik előtt is csak a Chlamydiát kérte (bár meséltem neki a korábbi ureaplasmáról). Így az első gondolatom az volt, hogy két doki is elcseszte nekem. A nődoki azonban azt mondta, hogy ez ki is újulhat. Oké, akkor talán mégsem.

A következő és egyben utolsó pozitív eredmény az MTHFR gén a1298c génmutációja. Konkrétan homozigóta vagyok, vagyis mindkét szülőmtől hibás gént örököltem. Elvileg "csak" annyit jelent, hogy a folsavat nem tudja hasznosítani a szervezetem, nem tudja metilfoláttá alakítani. Ezért metilfolátot kellene szednem, ami per pillanat csak a Femibionban van, abban viszont van jód is, amit a pajzsmirigy-alulműködésem miatt nem szedhetek. Ezért be kell majd hozatnom külföldről a jódmentes verzióját. Egyébként épp most néztem rá, és azt találtam, hogy ez a génmutáció okozza az Alzheimert is. Nagyszerű kilátások... :(

És akkor a HSG... Ha valakinek nem volt még ilyenje, de készül rá, sorry, de nem nyugtathatom meg: a vizsgálat minimum erősen kellemetlennek nevezhető. Az nyilván egyéni, hogy kinek mennyire. Maga az előkészítés fáj. Mese nincs, az tényleg fáj. Rövid ideig, de olyan, mint a legrosszabb menstruációs görcs, és teszem hozzá, hogy én nagyon erősen tudok görcsölni, mivel endometriózisom van. Persze lehet, hogy ezért fájt az előkészítés is.
A doki minden kellemetlenségre figyelmeztetett előre, ja és Krizsa doktor javaslatára egy Cataflamot is bekaptam előtte... Így is nyalánk volt, de mindössze kb. háromszor fél percig volt csak rossz.
Az előkészítés a műtőben történt, majd miután a katéter, vagy mi a helyére került, átvittek a röntgenbe. Maga a folyadék "benyomása" már nem fájt. Ez meglepett, számítottam itt is valami kellemetlenségre. Aztán kiderült, hogy miért nem fájt: a kontrasztanyag mindkét oldalon simán, tökéletesen átjutott!!!! Mármint hogy nekem. Átjárható vagyok, mindkét oldalon!
Amíg vittek vissza a szobámba, csendben hüppögtem. Egyben értetlenkedtem. Akkor most mi van?

Addigra (mármint mire túl voltam a HSG-n is) ugyanis már csak egyetlen lelet nem volt a kezemben, a kariotipizálásé, mivel azt a Kaáliban csináltattuk, így eleve a kartonomba került bele mindkettőnké, Krizsa fog az eredménnyel szembesíteni. Nem kevéssé rettegtem az eredménytől, habár megálltam, és nem olvastam utána alaposan, hogy milyen következményei lehetnek, ha bármi eltérés van.
Értetlenségemet tehát ez okozta: átjárható vagyok, a hormonjaim most ugyan épp kicsit elcsúszva, de amikor lombikozgattunk, akkor rendben voltak, és egyedül csak az ureaplazma derült ki. Egy olyan probléma okozta volna tehát a három eddigi sikertelen lombikot, aminek a megoldására Vele együtt fejenként 3-3 szem gyógyszert kaptunk mindössze???

Nos, mint kiderült, nem is kellett aggódnom a kromoszómavizsgálat miatt, mindketten okésak vagyunk (doki leletértékelése így hangzott: sikerült megállapítanunk, hogy egyikük a nő, a másik meg a férfi:))

És akkor a második randi konklúziója:
Tartottam tőle, hogy a doki egy negatív ureaplasma lelet utánra spontánkodásra ítél minket hónapokra. Életem Értelmével is megbeszéltük, hogy ezt nem akarjuk, nem szeretnénk újabb hónapokat elvesztegetni. De a doki ismét bizonyította, hogy méltó a bizalomra, és a lehető legjobb megoldást javasolta. Ugyanis, mint ahogyan ő azt részletesebben kifejtette, az ureaplasma valójában eleve a szervezetünkben van, és ha valamiért felborul az egyensúly (hehe, a szokásos okokból, akár stressz miatt is), akkor elszaporodik. Ezért az is lehet, hogy ha most sikerül is az azóta már természetesen rég megkapott kezeléssel újra normalizálni a helyzetet, mire eljutunk egy FET-ig, ismét elszaporodna (csakhát ugye az ember nem nézeti havonta, vagy kéthetente). Így abban maradtunk, hogy lesz FET (istenem, fel sem merült benne, hogy ne legyen, annyira boldog voltam), és abban a ciklusban antibiotikumot fogok szedni a ciklus elejétől, a beültetés utánig valameddig.
Az időpont pedig egyenlőre ismeretlen. Előbb le kell vinni a tsh-mat a megfelelő szintre, majd ha ez megvan, akkor a következő ciklusban indulhatunk. Az euthyrox adagját közben már megemeltem, kb. 3 hete, így azt mondta, hogy legkorábban kb. mostantól számítva olyan 2 hét múlva lehet érdemes megnézetnem, hogy mennyi a szintje.
Most tehát várakozás van, bár persze mint mondta, most már akár egy kétcsíkos tesztre is várhatunk, mert az ureaplazmára már megkaptam a saját nődokimtól is a gyógyszert (a kontroll vizsgálat lelete kb. 1 hét múlva lesz meg), átjárható vagyok, és lehet, hogy már a tsh-m is rendben van.
Ha FET-re kerül a sor, mert nem fogok csodaszerűen teherbe esni, akkor legkorábban kb. 6 hét múlva lehet beültetés, mivel épp menzesz előtt vagyok, és a tsh-t kb. 2 hét múlva érdemes megnézetnem.
Most tehát várunk, és várjuk némileg a csodát is (na ennek a ciklusnak a végén még nem, hála a HSG-nek), ami most már nem is lenne olyan nagy csoda. :)

Hát, ennyi történt nagyjából. :)

Hiánypótlás 2. - 2015. A nagy randiig

Megmondom őszintén, hogy ahhoz képest, hogy csak március idusán járunk, bizony máris összefolynak a dolgok, így előre is elnézést, ha például valamit akaratlanul elferdítek majd. :)

Túlestünk tehát a decemberi kötelező hajcihőn, jöhetett az új év és új kezdet. Ha már kezdés, rögtön lehetett ott kezdeni, hogy bizony a mérleg egyre kínosabb számokat kezdett mutogatni. Mindkettőnknek legalább, de még így is gyanús volt, hogy nem általános gonoszkodásba kezdett az új év örömére, hanem bizony az év végi diéta-felfüggesztéssel való kompenzálás, na meg a karácsonnyal együttjáró  leggyakoribb kötőszó (vegyélmégegykicsit!) megtette hatását. Persze a fél ruhatáram is erről vallott, újra elő kellett halászni az eggyel nagyobb méretű nadrágokat.
Hál' istennek azonban az itthoni főnököm a sarkára állt, és közölte, hogy amit már hónapok óta mondott, azt megmondta, és most már nem mondja, hanem csináljuk. Elkészült ugyanis az eddig legjobban működő kifogásomat gyönyörűen vétózó új edzőterem, a házunk bejáratától talán harminc egész méternyire... Ráadásul a vendégkört kiépítendő rögtön egy akcióval is indítottak, újabb kifogásomat vétózva meg. Ennek megfelelően az történt, hogy előbb gyors shoppingolás következett a neten a Jesszuskától kapott ajándékzsetonból (jajj, nincs egy göncöm, amiben edzeni lehet!!!), majd miután megjött a "kezdőkészlet", Életem Ura(lója :) :P) ismét felszólított, hogy nosza, most már nincs semmi akadály. Oké, hát akkor legyen. Innentől ő már semmi kecmect nem fogadott el, még aznap kezünkben volt a bérlet, másnap pedig amikor hazaértem, emígyen parancsolt rám "Vetkőzz!" Nem, nem holmi léhaságokra gondolt, mert aztán így folytatta: "Öltözz! Táska elő: cipő, kulacs, törcsi, szedd össze amit kell, aztán irány a terem!" Hát, erről a pontról már tényleg nem volt menekvés, így hát 2 hónapja elkezdődött az új életem, amiben rendszeresen mozgok. Én, a világ lustája. És még jól is esik. Többnyire. Ez persze nem lepett meg, hébe-hóba korábban is előfordult már velem hasonló, mármint hogy "sportoltam", de eddig valamilyen okból végül mindig kudarcba fulladt végül a dolog, valljuk be őszintén, elsősorban a lustaságom okán. A Főnök most viszont közölte, hogy nyárra szexik leszünk, ha törik, ha szakad.
Azóta tehát edzegetünk, már amikor épp nem menstruálok, vagy nem vagyok beteg (ilyen-olyan vírusokat azért sikerült benyalni.). Na nem én leszek jövőre a Body Builder magazin címlaplánya, nem ilyesmire kell gondolni, elsősorban a kardiogépeket nyüstöljük, én pedig úgy tervezem, hogy mihelyst stabilizálódik a jó idő, futni is fogok járni, tekintve hogy itt a Duna-part egy köpésre.

Mire ezek lezajlottak, vészesen közelgett a randim az Új Dokival, akinek áhítattal ejtik a nevét. Gyorsan beszereztem hát néhány leletet, nehogy már felkészületlenül érkezzek, ezeket részben még anno a Régi Dokival beszéltük meg, hogy kellenek majd  a folytatáshoz: prolaktin, tsh, én rádobtam még egy amh-t is. Hát, meglepetés nem született, az összes értékem látványosan romlott. Kétségbe azért nem estem, tudván, hogy ez csak a kilengéseimnek köszönhető, ergó nem lesz nehéz helyrehozni.

És akkor jött a sorsfordító találkozás életem második számú legfontosabb pasasával, elvégre a kettő közül ő fog nekem gyereket csinálni. :)

Beszélgetésünk másfeledik percében belopta magát a szívembe, ejj, ez a nekem való doki! Határozottan közölte, hogy bocsi, de én őt nem fogom szeretni. Mert ő nem fog jópofizni, nem fogja a lelkemet ápolni, és nem azért van itt, hogy elhelyeskedjen velem. Az ő dolga, és célja, hogy nekem a lehető leggyorsabban gyermekem legyen, ennek megfelelően őszintén, és keményen ki fogja mondani a dolgokat. Máris imádtam a pasast. És aztán praxisba lendült. Az előző mondatban elhangzott fenyegetését rögtön be is váltotta és rögtön meg is mondta a tutit: neki csak egy baja van velem - az, hogy nem vagyok terhes. Ne tessék felszisszenni, nem gyengeelméjű a pasi (nahát, tényleg, ez lenne velem a gond? :D), rögtön folytatta: az alapján ugyanis amit olvasott, és eddig tud, nekem már régen teherbe kellett volna esnem. Nem pedig 3 sikertelen beültetésen túllenni.
Innentől pedig kiderült, hogy mi a különbség egy kezdő és egy profi meddőségi specialista között. Rám parancsolt, hogy jegyzeteljek (tényleg, egy köteg üres lap és toll volt előkészítve az asztal páciens felé eső oldalán!), majd szinte levegővétel nélkül sorolta, és magyarázta, hogy mit és miért kell megnézetnem. Annyira boldog voltam, hogy iszonyat! Nem vállvonogatás, hogy most mi is legyen, hanem csak mondta, és mondta, hogy akkor most mi mindent kell megnézetni, és elmagyarázott mindent, mi mire való, miért kell, sőt, ötleteket adott, mit hol és hogyan tudok megcsináltatni.
A lista végül így festett:

- mycoplasma, ureaplasma genitalium (azaz klasszikus kenetből való tenyésztés)
- mycoplasma és chlamydia pneumoniae (tüdőfertőzés, vérből)
- Heliprobe teszt mindkettőnknek (helicobaktérium szűrése)
- mélyvénás trombózisszűrés, azaz a II. és V. faktor (prothrombin és Leiden-mutáció) valamint MTHFR vizsgálata (nem annyira a teherbeesést akadályozó tényezőként, mint inkább megelőzendő, hogy majd várandósan trombózist kapjak)
- CA 125-ös tumormarker vizsgálata (súlyos fokú endometriózis kizárására)
- tsh beállítása 1,5, de lehetőleg 1 alá - ha kell, emeljem az euthyrox adagomat
- laktóztolerancia
- kariotipizálás (kromoszómavizsgálat) mindkettőnknek
- és a hab a tortán: HSG, azaz röntgenes átjárhatósági vizsgálat

Az utóbbin már én is majdnem felvontam a szemöldököm, de ezt is elmagyarázta, és kiderült, hogy igaza volt annak a kedves valakinek, aki erről már kommentben írt. Bocsánat, arra már nem emlékszem, hogy nekem, vagy valaki más blogján olvastam a megjegyzését, de mint most kiderült, teljesen jól írta. Szóval az a lényeg, hogy a petevezetékben folyadék áramlik, ami a petefészek felőli nyitott végén kifolyik a hasüregbe. Már persze akinek tud. Mert akinek el van záródva a petevezetéke, ott két lehetőség van. A méhkürt felőli végén való elzáródás nem jelent gondot, viszont ha a petefészek felőli, távolabbi végén van a dugulás, akkor nem jut ki és nemes egyszerűséggel visszafolyik a méhűrbe. Ott pedig kimossa a beültett embriót a helyéről, és lehet az illetőnek akármennyi beültetése, terhes sosem lesz. Naccerű. A cél tehát esetemben nem azt megtudni, hogy el vagyok-e záródva (erről csinos leletem van ugye), hanem azt, hogy helyileg hol van a dugulás. Kedves mosollyal hozzáteszi, hogy az is lehet, hogy átjárható vagyok (na persze, majd pont én...). Még kedvesebb mosollyal végül még azt is, hogy ha viszont nem, és rossz helyen van az elzáródás, akkor intsek búcsút a petevezetékeimnek, mert egy laparos műtét révén a kukában fognak landolni.

Alighanem falfehéren távozom az irodájából, még az sem nagyon vigasztal, hogy legalább a magas prolaktinomat szinte lényegtelennek minősítette, megosztva velem egy páciense rövid történetét, aki olyan prolaktinszint mellett esett teherbe és hordott ki gond nélkül egészséges babát, amilyen nekem a legrosszabb állapotomban sem volt sosem...

Csak az lebegett a szemem előtt, hogy jó eséllyel kiveszik a szerveimet!!! Na jó, nem valami létfontosságút, de hát már az első műtét sem volt leányálom, az utána való lábadozás sokkal lassabb volt, mint a doki ígérte, és sokkal nagyobb fájdalommal járt, mint vártam. Mi lesz most, ha kompletten ki is veszik azokat az alkatrészeimet??? A tudatalattim meg azonnal tiltakozni kezdett: nem ér, hogy nekem a kukába kell dobnom bizonyos részeimet azért, hogy gyerekem lehessen! És egyáltalán megér ez ennyit? A végső válasz persze az, hogy igen, de ha bárki elítél most, hogy én bizony kicsit elbizonytalanodtam, az legyen szíves gondolja végig, hogy az ilyen esetekre alkalmazott szólás-mondás (a fél karját odaadná érte...) mit is jelent valójában. Oké, nem a fél karomról volt szó, de cseppet sem vicces, ha valamidet tényleg oda kell adnod. Még halványan valami ahhoz hasonló is végigpörgött rajtam mint azokon a nőkön, akiknek egészségügyi okokból a méhét távolítják el: hát milyen nő leszek én ezek után? (Elnézést, ha bárki, ilyen műtéten átesett is olvasná a soraimat, igen, tudom, hogy a kettő nagyon nem ugyanaz azért...)

Na szóval lelkileg paff voltam az eshetőségtől. Aztán megbeszéltem a Főnökkel, aki persze nem értette, mi a bajom, és jól felkapta a vizet, hogy és akkor mi lesz, ha nem leszek rá hajlandó. Oké, nem erőltettem a vele való lelkizést. Megbeszéltem anyukámmal, aki próbált megnyugtatni, de azért azt éreztem, hogy ő is természetesnek veszi, hogy úgyis kivetetem, ha ki kell. Ő mondjuk inkább olyan értelemben volt benne biztos, mert ismer már, és tudja, hogy elég erős vagyok ehhez is, de még ez sem nyugtatott meg teljesen. Végül az atomtemetős módszerhez fordultam: előbb derüljön ki, hogy szükséges-e egyáltalán egy ilyen "csonkoló" műtét, majd ráérek utána parázni, hiszen a számtalan kért vizsgálat még ezen kívül is tartogathat igen kellemetlen meglepetéseket.

Innentől jött tehát a szervezkedés, intézkedés, vizsgálatokra rohangálás. Az eredményeket, és a többit már egy újabb bejegyzésben ismertetem inkább, mert ez a mostani lassan kezd inkább egy novellára hajazni. :)

Hiánypótlás 1. - 2014.

Hajjajajjj, de rég nem jártam itt, milyen hűtlen, csalárd blogger voltam! Elnézést! Megmondom őszintén, jól esett egy ideig nem foglalkozni az egész témával. Aztán persze voltak/vannak fejlemények, és amikor elkezdtek pörögni a dolgok, akkor meg időm nem volt már írni sem...
De ami késik, az nem siet, már itt is vagyok, hogy ha vannak még, akik néha idetévednek, végre újdonságot is olvashassanak.

Kezdjük a hiánypótlást a tavalyi év lezárásával, mert az utolsó állás szerint újabb forduló, és karácsony-szilveszter környékére kicsúcsosodó izgalmak voltak kilátásban.

Tehát, mesém fonalát ott ejtettem el, hogy a novemberi sikertelen harmadik beültetés után Ő azt vetette fel, hogy ne várjunk egy tapodtat sem, és rögtön a következő ciklusban duráljuk neki magunkat egy újabb spontán ciklusos fagyasztott embriós transzfernek. Mivel azonban a beültetés ideje nagyon a karácsony előtti utolsó pillanatokra - értsd: dec. 20-23 környékére - esett volna, ennek előfeltétele volt, hogy az intézet, és az orvosom dolgozzon még. Felhívtam hát a legkedvesebb recepciómat (nem, dehogy, a legkedvesebb egy hotelben van) és megtudakoltam, ők mikor vonulnak el bejglit sütni. A karácsonyi csillagszóró ötletünk utolsó szikrái ekkor hunytak ki: a műtő ajtaját dec. 19-én egy girlanddal leplombálják... Okés, akkor idén már nem lesz FET (vagyis tavaly, ugye). Később persze kiderült, hogy több okból is ez bizonyult a szerencsésebb verziónak, így hála az égieknek!
Mert hát például azt a bundát, amit méhnyálkahártya gyanánt sikerült a sok gránátalmával növesztenem novemberben, hát bocsánat, de alig bírta levetkőzni a méhem. Ha bárki megkérdezi, hogy a sikertelen FET után végülis pontosan mikor is jött meg, én csak vállvonogatással tudok felelni: fogalmam sincs. Vérezgettem, kicsikét, alig-alig akart komolyabbra fordulni a dolog, majd úgymaradt, és egy teljes ciklust végigcsöpögtem. Így aztán azt se tudtam volna megmondani, hogy mikor kellett volna ultrahangra menni, és hasonlók (na, az nagy blama lett volna :D).

Tehát lombikos karácsony ugrott. Helyette egy kis kikapcsolásra és kikapcsolódásra voksoltunk, és meglátogattuk például a kedvenc recepciómat is. Egy isteni wellness hétvégét töltöttünk el a Balaton mellett, finom borokkal, kellemes muzsikával fűszerezve. A karácsony jól sikerült, az ajándékok nagy meglepetések voltak, jól sikerültek. Rögtön a bejgliünnep után megültük az évfordulónkat (a negyediket), koncerten voltunk, egyszóval év végén adtunk a lestrapált lelkünknek-szellemünknek egy kis táplálékot.

És mint valamire való nő, a női mivoltomban való megingás, és az emiatt fellépő heveny változtatási igényem kitörése következményeként radikális kozmetikai beavatkozást hajtottam végre: előbb alaposan lenyesettem a hajamat (ráfért mondjuk, mi tagadás).  Majd miután ezzel nagyjából lejött végre a korábban az eredeti szinére őszülés miatt visszafestett és színezett rész, nekiugrottam házilag egy világosító festékkel, így életemben először nagyon sötét barna helyett hááát... elvileg világos aranybarna, valójában előbb valami közép vörösesbarna, majd mostanra valami vörös, világosbarna és sötétszőke közötti színű lettem (már nem tart sokáig, már a polcon figyel az újabb hajfesték, amivel kissé sötétebb és barnább színt kapok remélhetőleg eredményül, Ő már nagyon várja. :D).

Mindeközben csak annyit foglalkoztunk a baba-kérdéssel, hogy megszavaztuk, mivel január 22-re van időpontom Krizsához, ami az új ciklusban valahol a 20-22. nap tájékára esett, nem ugrunk bele januárban azonnal a következő FET-be, inkább megyek egyenest konzultálni Krizsához (most gondoljatok csak bele, az milyen vérkellemetlen lett volna mindenkinek, hogy mondjuk egy ET+5. napon megyek el hozzá, hogy segítsen már, nem esek teherbe...).

Mindeközben ennél többet nem is voltam hajlandó foglalkozni az egész lombik dologgal, sőt, be kell valljam, hogy a karácsonyt például a diétám és a gyógyszerszedésem is eléggé megsínylette. A kilók elkezdtek finoman visszapörögni, de még erre is nagy ívben tettem. A kis szőrmés hótaposóm, de még a Mikulás-puttonyom is tele volt a sok gyógyszerrel, hormonszintekkel, "jajjéneztnemehetek"-kel (ja persze, majd pont a harmadik sikertelen lombik utáni gödörben, karácsonykor nem fogok rétest enni, amikor imádom...).

Lelkileg tehát nem voltam túl fényesen. Vele jól megvoltunk, kapcsolatilag nem zuhantunk össze, de egyértelműen mindketten elástuk mélyre a traumát, mint az atomhulladékot, húztunk rá pár méternyi földet, és elegánsan "megfelejtkeztünk" róla, hogy az a mélyből bizony nem Buddha pozitív energiáit sugározza folyamatosan...

Így vágtunk neki az újabb évnek, mindenki mottóját, miszerint "a tavalyinál már csak jobb lehet, ugye?" kínosan kerülve.

Új tervek

Gondolom már önmagában az is elég, hogy nem jöttem, hogy kitaláljátok a történet végét (na meg a cím se árul zsákbamacskát).

A HCG most is egy büdös nagy nulla lett. Vagyis el sem indult semmi, a halvány álpozitív teszteket alighanem a cisztám okozza, legalábbis a fórumokon nevelődött szakértők (no offense! - én is ilyen vagyok) ezt szokták mondani.

Nem állítom, hogy jól vagyok, bár ugye nem vágott mellbe a dolog, erre számítottam igazából onnantól, hogy menetrendszerint leeresztettek a cicik. Ezt sokan írjátok vigasztalásul, hogy ne foglalkozzak vele, mert Nektek sem azonnal nőtt terhességnél sem, de most már azt hiszem 3 eset empirikus adatgyűjtése után kijelenthetem, amit eddig is sejtettem: ha egyszer rögtön az elején felfújódnak, de aztán a beágyazódás befejeztének idejére (már legalábbis amikorra meg kellene történnie, azaz ET+ 7-8. nap) leeresztenek, és úgy maradnak, hát az nem arra utal, hogy egy terhesség kezdődött el.

Na szóval, vissza a főmenübe: meglepetést az eredmény legfeljebb egyetlen okból hozott: most először ültem úgy ott az eredményhirdetésre várva, hogy még nem is pecsételtem. 16. dpo, ET+13, első, stimus próbálkozásnal ilyenkorra már menstruáltam (1 nap pecsételést követően), augusztusban, az első FET-nél meg ugyan még nem jött meg, de már harmadik napja volt pecsételő vérzésem. Most meg semmi. Na mindegy, azért nem dédelgettem hiú ábrándokat, miután ehhez képest még ma reggel is csutka negatív volt a pisilős teszt.

Ami rosszul esett a dologban, az például egy apró momentum, és azzal kapcsolatban két érzés/gondolat volt. Mellettem a váróban az elején egy tipikus újgazdag pár ült. Nem részletezném, szerintem mindenki el tudja képzelni és senkit nem is akarok megbántani, legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy ők nem az elegáns trendi, hanem a sportos trendi kategóriából valók voltak.
Eléggé harsányan voltak, ami azt illeti. Aztán odapattant hozzájuk az egyik asszisztens hölgyike, és megnyugtatásképp, mivel a doktor úr még egy darabig nem ér rá, hogy ne izguljanak, elárulta, hogy minden oké, jó lett az eredmény, 400-as a HCG. Ők rezdületlenül, sőt, bambán ültek, miközben én helyettük is majdnem lefordultam a székről - valljuk be, részben azonnal fellángoló irigységem okán is. Aztán meg a döbbenetem és keserűségem is fellángolt: a boldog anyuka értetlenül visszakérdezett, hogy és az jó? Asszisztens felvilágosította: 100 fölött már bőven jó. Ugyan nem tudtam, hogy hányadik napon van a csaj, de hogy előre lelőjem a poént, kedvem lett volna beköpni, hogy és valószínűleg ikrek.....

Oké, tudom én, hogy az a nem normális, ahogyan én viszonyulok az egész lombikosdihoz, meg amit laikus létemre tudok a témáról. Meg lehet, hogy neki ez volt az első, még naív próbálkozás, ezért nem tudnak semmit a dologról. Bár az is igaz, hogy én, még ha nem is lennék ilyen túlspirázott lombikamazon, akkor is érdekelne már vérvétel előtt, hogy lehetek-e terhes (hiszen mi másért csináltatnék magamnak babát, minthogy piszkosul szeretnék gyereket) és csinálnék legalább egy tesztet (igen, normális ember egy tesztet, max kettőt csinál, tudom :P), és ha már megcsinálom, elolvasnám a tájékoztatóját, ha még sosem láttam ilyet. Mert ha nem tudom, hogy egy pisilős teszt, ami pozitív eredményt mutat, 25 fölött érzékeli a hcg-t, akkor még nem láttam ilyet. És ha még sosem láttam/használtam ilyet, akkor most első alkalommal elolvasom, hogy mi a szösz ez, és megtudom, hogy a teszt 25-ös. Vagyis így, vagy úgy, de tudnom kellene, hogy a 25 a határ, és ha nekem 400-as eredményt mondanak ehhez képest vérből, akkor az hűha!
Tudom, megint naív vagyok. De rosszul esett, hogy valakinek, aki eddig vagy nem szorult rá, hogy ilyen ismereteket szerezzen, ergo kb. elsőre futott neki a dolognak, vagy ne adj' isten (á, az kizárt!), egyszerűen csak nem érdekli semmi ilyesmi, mert pont ennyire fontos neki az egész, azzal ilyen kegyes volt a természet. Tudom-tudom, a hiba az én készülékemben van, mindig magamból indulok ki...
Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy pici, egyáltalán nem látványos örömködés után (biztosan csak zavarban voltak a tömeg miatt), egykedvűen folytatták a telefonjaik nyomogatását.

Na szóval röviden: ott evett meg a sárga irigység. Nem tehetek róla, de tényleg nagyon rosszul érintett.

A másik ok, ami miatt ez a közjáték onnantól folyamatosan piszkált, az a gondolat volt, hogy vajon akinek jó az eredménye, azt mindenkit megnyugtatnak így előre az asszisztensek? És csak az ül ott tűkön meg a kemény padon, mint egy elítélt, 3,5 órán át (!!!), aki nem terhes? Vagyis onnantól azon kattogtam, hogy ha én is terhes lennék, akkor engem is megszánna-e az asszisztens, vagy őket esetleg ismerte, azért kedveskedett az örömhírrel? Illetve ha terhes lennék, a doki előbb szakítana-e rám 5 kemény percet, hogy az "én állapotomban" nee kelljen ott ülnöm egy fél napon át? Ahogy teltek az órák, egyre biztosabb voltam benne, hogy csak azért ülhetek ott még mindig, mint akiről megfelejtkeztek, mert nem vagyok terhes. Ez mondjuk bebizonyosodott, azt, hogy ezzel az elmélettel igazam volt-e már nem tudom.

Na, miután ilyen alaposan vázoltam a sötét lelki dolgaimat, térjünk rá a pozitívabb dolgokra. Már ha van itt még valaki... :)

Szóval, a terv. Az van. Technikailag is, és időzítésileg is.

Technikailag a dokival beszéltem meg. Kicsit kifaggattam, hogy mit is jelentett, amikor beültetés előtt azt mondta, hogy az embriók ugyanolyan állapotban voltak, mint lefagyasztás előtt. Jó fej volt, az összes eddigi embriókra vonatkozó adatot kikereste és elmondta a kartonomból. Az egyik lényeg: az akkor azt jelentette csupán, hogy nem károsodtak a fagyasztás során, és nem, addigra még nem kellett (volna) továbbosztódniuk. Viszont elárult egy olyan infót is, amit eddig nem tudtam. Az embriók minőségét. Hát kérem B2-es embriókkal merjük a vizet a lyukas vederbe... Mert hát nem kell nagy ész hozzá, hogy akkor úgy fest az osztályozás, hogy A1, A2, B1 és végül B2. Azaz valóban: gyengécske az eresztés. Nem állítom, hogy lehetetlen ilyen minőséggel is teherbe esni, különben nem pakolgatnák belém őket vissza szorgalmasan, legalábbis őszintén remélem. De azért csökkent az esélyeken. Rögtön be is villant, és rákérdeztem, amiről Vele beszélgettünk: nem lehetne-e legközelebb azt csinálni, hogy ébresztés után, még rajtam kívül, megpróbálják őket elvinni az 5. napig, azaz blasztocita állapotba. Egyrészt kiderülne, hogy egyáltalán továbbosztódnak-e, vagy abban az állapotban szoktak kipurcanni, ahogyan belém kerülnek, másrészt ha sikerülne, az tudtommal jelentősen növelne az esélyeken. Doki ismét jó fej volt, nem vette okoskodásnak a részemről, hogy előhoztam, és azt mondta, hogy de persze, megbeszéli legközelebb a biológusokkal, láttam is, ahogy leírta egy postitre a kartonom elejére.
Így ebben maradtunk, meg még annyiban, hogy legközelebbre nézetek friss tsh-t, makroprolaktint (szigorúan azt, mert a sima prolaktinszint nálam nem informatív túlságosan),esetleg D-vitamint.

És az időzítés. Én azt gondoltam, hogy ezt már Krizsával intézem el, akihez jan. 22-re van időpontom, de Ő más javaslattal állt elő. Ha beleférünk még karácsony előtt, és az intézet is hajlandó rá, akkor most azonnal legyen egy újabb kör. Kb. pont az ünnepek előtti 2-3 napban lehetne a beültetés, ünnepek alatt kicsit tudnék pihenni (az én munkahelyemen már az is nagy szó, hogy idén szenteste nem kell dolgoznom, és nem kellene táppénzre mennem. Egyrészt úgysem mehetnék, másrészt kiderült, hogy nem is ezen múlik a dolog. Mondjuk a két ünnep között sem mehetek szabira, tehát nekem ez a pár nap pihenés csak a dec. 24-28-at jelenti, na de blasztó esetében, kb. dec. 21-23-ra prognosztizálható transzferrel ez épp a beágyazódás időszaka lenne, tehát jók lennénk. 


Így a terv adott: még idén lesz még egy beültetés, ha:

a) az intézet hajlandó dolgozni az ünnepek előtti napokban is,
b) ha időben megjön most ahhoz, hogy ne épp dec. 24-28. közé essen a transzfer ideje (hiszen most peteérés után 5 napot kell várni),és 
c) ha hajlandó lesz legalább egy embrió eljutni a visszaültethető blasztocita állapotba.

Először kicsit berzenkedtem a gondolatra, hogy épp karácsonykor legyem, de Ő nagyon aranyos volt, villámgyorsan még azt is eltervezte, hogy az ünnepi kaját megfőzeti nekünk az anyukájával, nekem nem kell csinálnom semmit. Így valahogy egy pillanat alatt visszajött az a karácsonyvárós hangulatom, amivel ezt a FET-et kezdtem. Valahogy jó érzéssel töltött el, hogy talán mégis teljesülhet még az a vágyam, hogy szép karácsonyunk (vagy hát majd inkább már boldog új évünk) legyen.

Na, azt hiszem kiírtam magamból mindent. :)
Köszönöm az eddigi támogatást, drukkokat! Nem is tudjátok, milyen sokat segít! Puszi mindenkinek!