Hiánypótlás 2. - 2015. A nagy randiig

Megmondom őszintén, hogy ahhoz képest, hogy csak március idusán járunk, bizony máris összefolynak a dolgok, így előre is elnézést, ha például valamit akaratlanul elferdítek majd. :)

Túlestünk tehát a decemberi kötelező hajcihőn, jöhetett az új év és új kezdet. Ha már kezdés, rögtön lehetett ott kezdeni, hogy bizony a mérleg egyre kínosabb számokat kezdett mutogatni. Mindkettőnknek legalább, de még így is gyanús volt, hogy nem általános gonoszkodásba kezdett az új év örömére, hanem bizony az év végi diéta-felfüggesztéssel való kompenzálás, na meg a karácsonnyal együttjáró  leggyakoribb kötőszó (vegyélmégegykicsit!) megtette hatását. Persze a fél ruhatáram is erről vallott, újra elő kellett halászni az eggyel nagyobb méretű nadrágokat.
Hál' istennek azonban az itthoni főnököm a sarkára állt, és közölte, hogy amit már hónapok óta mondott, azt megmondta, és most már nem mondja, hanem csináljuk. Elkészült ugyanis az eddig legjobban működő kifogásomat gyönyörűen vétózó új edzőterem, a házunk bejáratától talán harminc egész méternyire... Ráadásul a vendégkört kiépítendő rögtön egy akcióval is indítottak, újabb kifogásomat vétózva meg. Ennek megfelelően az történt, hogy előbb gyors shoppingolás következett a neten a Jesszuskától kapott ajándékzsetonból (jajj, nincs egy göncöm, amiben edzeni lehet!!!), majd miután megjött a "kezdőkészlet", Életem Ura(lója :) :P) ismét felszólított, hogy nosza, most már nincs semmi akadály. Oké, hát akkor legyen. Innentől ő már semmi kecmect nem fogadott el, még aznap kezünkben volt a bérlet, másnap pedig amikor hazaértem, emígyen parancsolt rám "Vetkőzz!" Nem, nem holmi léhaságokra gondolt, mert aztán így folytatta: "Öltözz! Táska elő: cipő, kulacs, törcsi, szedd össze amit kell, aztán irány a terem!" Hát, erről a pontról már tényleg nem volt menekvés, így hát 2 hónapja elkezdődött az új életem, amiben rendszeresen mozgok. Én, a világ lustája. És még jól is esik. Többnyire. Ez persze nem lepett meg, hébe-hóba korábban is előfordult már velem hasonló, mármint hogy "sportoltam", de eddig valamilyen okból végül mindig kudarcba fulladt végül a dolog, valljuk be őszintén, elsősorban a lustaságom okán. A Főnök most viszont közölte, hogy nyárra szexik leszünk, ha törik, ha szakad.
Azóta tehát edzegetünk, már amikor épp nem menstruálok, vagy nem vagyok beteg (ilyen-olyan vírusokat azért sikerült benyalni.). Na nem én leszek jövőre a Body Builder magazin címlaplánya, nem ilyesmire kell gondolni, elsősorban a kardiogépeket nyüstöljük, én pedig úgy tervezem, hogy mihelyst stabilizálódik a jó idő, futni is fogok járni, tekintve hogy itt a Duna-part egy köpésre.

Mire ezek lezajlottak, vészesen közelgett a randim az Új Dokival, akinek áhítattal ejtik a nevét. Gyorsan beszereztem hát néhány leletet, nehogy már felkészületlenül érkezzek, ezeket részben még anno a Régi Dokival beszéltük meg, hogy kellenek majd  a folytatáshoz: prolaktin, tsh, én rádobtam még egy amh-t is. Hát, meglepetés nem született, az összes értékem látványosan romlott. Kétségbe azért nem estem, tudván, hogy ez csak a kilengéseimnek köszönhető, ergó nem lesz nehéz helyrehozni.

És akkor jött a sorsfordító találkozás életem második számú legfontosabb pasasával, elvégre a kettő közül ő fog nekem gyereket csinálni. :)

Beszélgetésünk másfeledik percében belopta magát a szívembe, ejj, ez a nekem való doki! Határozottan közölte, hogy bocsi, de én őt nem fogom szeretni. Mert ő nem fog jópofizni, nem fogja a lelkemet ápolni, és nem azért van itt, hogy elhelyeskedjen velem. Az ő dolga, és célja, hogy nekem a lehető leggyorsabban gyermekem legyen, ennek megfelelően őszintén, és keményen ki fogja mondani a dolgokat. Máris imádtam a pasast. És aztán praxisba lendült. Az előző mondatban elhangzott fenyegetését rögtön be is váltotta és rögtön meg is mondta a tutit: neki csak egy baja van velem - az, hogy nem vagyok terhes. Ne tessék felszisszenni, nem gyengeelméjű a pasi (nahát, tényleg, ez lenne velem a gond? :D), rögtön folytatta: az alapján ugyanis amit olvasott, és eddig tud, nekem már régen teherbe kellett volna esnem. Nem pedig 3 sikertelen beültetésen túllenni.
Innentől pedig kiderült, hogy mi a különbség egy kezdő és egy profi meddőségi specialista között. Rám parancsolt, hogy jegyzeteljek (tényleg, egy köteg üres lap és toll volt előkészítve az asztal páciens felé eső oldalán!), majd szinte levegővétel nélkül sorolta, és magyarázta, hogy mit és miért kell megnézetnem. Annyira boldog voltam, hogy iszonyat! Nem vállvonogatás, hogy most mi is legyen, hanem csak mondta, és mondta, hogy akkor most mi mindent kell megnézetni, és elmagyarázott mindent, mi mire való, miért kell, sőt, ötleteket adott, mit hol és hogyan tudok megcsináltatni.
A lista végül így festett:

- mycoplasma, ureaplasma genitalium (azaz klasszikus kenetből való tenyésztés)
- mycoplasma és chlamydia pneumoniae (tüdőfertőzés, vérből)
- Heliprobe teszt mindkettőnknek (helicobaktérium szűrése)
- mélyvénás trombózisszűrés, azaz a II. és V. faktor (prothrombin és Leiden-mutáció) valamint MTHFR vizsgálata (nem annyira a teherbeesést akadályozó tényezőként, mint inkább megelőzendő, hogy majd várandósan trombózist kapjak)
- CA 125-ös tumormarker vizsgálata (súlyos fokú endometriózis kizárására)
- tsh beállítása 1,5, de lehetőleg 1 alá - ha kell, emeljem az euthyrox adagomat
- laktóztolerancia
- kariotipizálás (kromoszómavizsgálat) mindkettőnknek
- és a hab a tortán: HSG, azaz röntgenes átjárhatósági vizsgálat

Az utóbbin már én is majdnem felvontam a szemöldököm, de ezt is elmagyarázta, és kiderült, hogy igaza volt annak a kedves valakinek, aki erről már kommentben írt. Bocsánat, arra már nem emlékszem, hogy nekem, vagy valaki más blogján olvastam a megjegyzését, de mint most kiderült, teljesen jól írta. Szóval az a lényeg, hogy a petevezetékben folyadék áramlik, ami a petefészek felőli nyitott végén kifolyik a hasüregbe. Már persze akinek tud. Mert akinek el van záródva a petevezetéke, ott két lehetőség van. A méhkürt felőli végén való elzáródás nem jelent gondot, viszont ha a petefészek felőli, távolabbi végén van a dugulás, akkor nem jut ki és nemes egyszerűséggel visszafolyik a méhűrbe. Ott pedig kimossa a beültett embriót a helyéről, és lehet az illetőnek akármennyi beültetése, terhes sosem lesz. Naccerű. A cél tehát esetemben nem azt megtudni, hogy el vagyok-e záródva (erről csinos leletem van ugye), hanem azt, hogy helyileg hol van a dugulás. Kedves mosollyal hozzáteszi, hogy az is lehet, hogy átjárható vagyok (na persze, majd pont én...). Még kedvesebb mosollyal végül még azt is, hogy ha viszont nem, és rossz helyen van az elzáródás, akkor intsek búcsút a petevezetékeimnek, mert egy laparos műtét révén a kukában fognak landolni.

Alighanem falfehéren távozom az irodájából, még az sem nagyon vigasztal, hogy legalább a magas prolaktinomat szinte lényegtelennek minősítette, megosztva velem egy páciense rövid történetét, aki olyan prolaktinszint mellett esett teherbe és hordott ki gond nélkül egészséges babát, amilyen nekem a legrosszabb állapotomban sem volt sosem...

Csak az lebegett a szemem előtt, hogy jó eséllyel kiveszik a szerveimet!!! Na jó, nem valami létfontosságút, de hát már az első műtét sem volt leányálom, az utána való lábadozás sokkal lassabb volt, mint a doki ígérte, és sokkal nagyobb fájdalommal járt, mint vártam. Mi lesz most, ha kompletten ki is veszik azokat az alkatrészeimet??? A tudatalattim meg azonnal tiltakozni kezdett: nem ér, hogy nekem a kukába kell dobnom bizonyos részeimet azért, hogy gyerekem lehessen! És egyáltalán megér ez ennyit? A végső válasz persze az, hogy igen, de ha bárki elítél most, hogy én bizony kicsit elbizonytalanodtam, az legyen szíves gondolja végig, hogy az ilyen esetekre alkalmazott szólás-mondás (a fél karját odaadná érte...) mit is jelent valójában. Oké, nem a fél karomról volt szó, de cseppet sem vicces, ha valamidet tényleg oda kell adnod. Még halványan valami ahhoz hasonló is végigpörgött rajtam mint azokon a nőkön, akiknek egészségügyi okokból a méhét távolítják el: hát milyen nő leszek én ezek után? (Elnézést, ha bárki, ilyen műtéten átesett is olvasná a soraimat, igen, tudom, hogy a kettő nagyon nem ugyanaz azért...)

Na szóval lelkileg paff voltam az eshetőségtől. Aztán megbeszéltem a Főnökkel, aki persze nem értette, mi a bajom, és jól felkapta a vizet, hogy és akkor mi lesz, ha nem leszek rá hajlandó. Oké, nem erőltettem a vele való lelkizést. Megbeszéltem anyukámmal, aki próbált megnyugtatni, de azért azt éreztem, hogy ő is természetesnek veszi, hogy úgyis kivetetem, ha ki kell. Ő mondjuk inkább olyan értelemben volt benne biztos, mert ismer már, és tudja, hogy elég erős vagyok ehhez is, de még ez sem nyugtatott meg teljesen. Végül az atomtemetős módszerhez fordultam: előbb derüljön ki, hogy szükséges-e egyáltalán egy ilyen "csonkoló" műtét, majd ráérek utána parázni, hiszen a számtalan kért vizsgálat még ezen kívül is tartogathat igen kellemetlen meglepetéseket.

Innentől jött tehát a szervezkedés, intézkedés, vizsgálatokra rohangálás. Az eredményeket, és a többit már egy újabb bejegyzésben ismertetem inkább, mert ez a mostani lassan kezd inkább egy novellára hajazni. :)