Nézd a világ apró rebbenéseit.*

* Radnóti Miklós - Eső esik, fölszárad

Pecsételek. Erősödik. Ahogyan a görcsök is. Nem is mentem vérvételre, minek üljek ott fél napot. Megbeszéltük Vele, ha mégis van baba, előbb-utóbb csak kiderül úgyis...
A cicik szokás és menetrend szerint eresztenek lefelé. A tesztek negatívak, 10-es, 25-ös egyformán. Csak az ovutesztek mondanak még ellent mindennek. 3 napja jóstesztelek velük: reggeli első vizeletből csinálom sorozatban. Nem kell pozitívnak lenniük, mint ovulációs tesztelésnél, csak erősödnie a tesztcsíknak. Erősödik... Mindegy, nem hiszek benne már úgysem. De a terhességi tesztek elfogytak, csak az intézetis és egy 10-es van már.
Na jó, sétálok egyet. A megszokás még visz: kell normális teszt. Meleg van, süt a nap. Babakocsis anyukák jönnek szembe. Fiatalabbak. Egyikük talán csak 25-27 lehet. Keserűen bámulom őket. Nektek fogalmatok sincs...!
Rajzanak a visszatérő gondolatok. Akarom én még ezt egyáltalán? Egyáltalán... Egyáltalán mit kellene akarnom? Nem emlékszem már. Kisbaba utoljára 9 éves koromban volt a kezemben. Nincsenek kisgyermekes barátaim. Nem tudom, minek kellene hiányoznia az életemből. Talán babáznom kellene valahogy, hogy feléledjen az ösztön. Eszembe villan az ex-sógornőm kislánya. Első pillantásra "belém szeretett". Felkérezkedett a karomba, azt sem tudtam hogyan kell fogni. Nem ismert engem, de átkarolta a nyakam. Kis puha kezek, már emlékszem.
Apuka és kislánya jön szembe. A kicsi motorozik. Lebóklászik a járdáról, felborul. Nincs bömbölés, apuka visszaállítja a motort a járdára. A karjánál fogva felemeli és a kismotor felé lendíti a csöppséget. A kicsi erőművész, a levegőben lógva mindkét lábát derékmagasságban terpeszben előrenyújtja. Ja, ők még képesek erre! A popsija a motoron landol, már teker is tovább. A boldog kacagás már mögöttem hangzik fel. Oké, nekem is kell egy ilyen!
Mélán baktatok a DM-ig. Tesztes polc, Clearblue kell nekem. Meg X-epil, darabja 200, játszani. Úgysem lesz mindre szükség, marad máskorra is. Akkor legyen még egy normálisabb. 4 tesztes dobozzal kóválygok a pénztárhoz. 50-es, ápolt, kedvesnek tűnő pénztárosnő. Vicces is. A tesztekre néz, a szemembe mosolyog: "Biztos, ami biztos?" Nem számítottam megjegyzésre és nem is vagyok sziporkázó kedvemben. Engem is meglep, de egyszerűen a szemébe mondom: "Negyedik lombik..." Őt is meglepem a válasszal. Rám mosolyog: "Akkor kívánom, hogy mindegyik ugyanazt mutassa!" Tudom, hogy érti, de ez az őszinte válaszok napja: "Attól tartok úgy lesz!" Gyorsan javít: úgy érti jót mutassanak. Szorít nekem. És tényleg: mindkét kezén az ujjait, de még a lábait is csuriba vágja. Ott, a pénztárban. Köszönöm, elérzékenyülök. Az utcára lépve a könnyeimmel küszködöm és persze én nyerek. Majd otthon!
Piac, gyógyszertár, abc, haza. Már megnyugodtam. Nem sírok, továbbra sem. A teszteket elrakom, nem nyúlok hozzájuk. A cicik végképp leeresztettek.
Ő hazajön, hullafáradt. Anyóst hívom, beszélnünk kell. Apóst Alzheimerrel diagnosztizálták...

Nézd a világ apró rebbenéseit.