Eredmények, meglepetések

Igen, lesz itt minden.

Szóval jött az újabb próbatétel, amiben bizonyítani kellett a szervezőkészségemet. A következő randi időpontját ugyanis máris fixáltuk, alig másfél hónappal későbbre. Az igazi szűk keresztmetszet a HSG volt, mivel a ciklus bizonyos időszakához van kötve.  Persze végül az utolsó pillanatban (3 nappal a második Krizsa-randi előtt) az is összejött.

Ami elsőként kijött, az egy pozitív chlamydia pneumoniae eredmény volt, de hál' istennek a magyarázó szöveg úgy szólt, hogy maradvány anititestek, fertőzésen korábban átesett. Mint kiderült, ez egy lábon kihordott atipusos tüdőgyulladás volt... Klafa!

Aztán lett egy pozitív ureaplasma genitalium lelet is. Ezen először nagyon kiakadtam, mert már korábban is volt ilyenem, akkor Doxicyclint kaptam rá, de a nődokim sosem ellenőrizte, hogy elmúlt-e, illetve nekem az első doki a lombik előtt is csak a Chlamydiát kérte (bár meséltem neki a korábbi ureaplasmáról). Így az első gondolatom az volt, hogy két doki is elcseszte nekem. A nődoki azonban azt mondta, hogy ez ki is újulhat. Oké, akkor talán mégsem.

A következő és egyben utolsó pozitív eredmény az MTHFR gén a1298c génmutációja. Konkrétan homozigóta vagyok, vagyis mindkét szülőmtől hibás gént örököltem. Elvileg "csak" annyit jelent, hogy a folsavat nem tudja hasznosítani a szervezetem, nem tudja metilfoláttá alakítani. Ezért metilfolátot kellene szednem, ami per pillanat csak a Femibionban van, abban viszont van jód is, amit a pajzsmirigy-alulműködésem miatt nem szedhetek. Ezért be kell majd hozatnom külföldről a jódmentes verzióját. Egyébként épp most néztem rá, és azt találtam, hogy ez a génmutáció okozza az Alzheimert is. Nagyszerű kilátások... :(

És akkor a HSG... Ha valakinek nem volt még ilyenje, de készül rá, sorry, de nem nyugtathatom meg: a vizsgálat minimum erősen kellemetlennek nevezhető. Az nyilván egyéni, hogy kinek mennyire. Maga az előkészítés fáj. Mese nincs, az tényleg fáj. Rövid ideig, de olyan, mint a legrosszabb menstruációs görcs, és teszem hozzá, hogy én nagyon erősen tudok görcsölni, mivel endometriózisom van. Persze lehet, hogy ezért fájt az előkészítés is.
A doki minden kellemetlenségre figyelmeztetett előre, ja és Krizsa doktor javaslatára egy Cataflamot is bekaptam előtte... Így is nyalánk volt, de mindössze kb. háromszor fél percig volt csak rossz.
Az előkészítés a műtőben történt, majd miután a katéter, vagy mi a helyére került, átvittek a röntgenbe. Maga a folyadék "benyomása" már nem fájt. Ez meglepett, számítottam itt is valami kellemetlenségre. Aztán kiderült, hogy miért nem fájt: a kontrasztanyag mindkét oldalon simán, tökéletesen átjutott!!!! Mármint hogy nekem. Átjárható vagyok, mindkét oldalon!
Amíg vittek vissza a szobámba, csendben hüppögtem. Egyben értetlenkedtem. Akkor most mi van?

Addigra (mármint mire túl voltam a HSG-n is) ugyanis már csak egyetlen lelet nem volt a kezemben, a kariotipizálásé, mivel azt a Kaáliban csináltattuk, így eleve a kartonomba került bele mindkettőnké, Krizsa fog az eredménnyel szembesíteni. Nem kevéssé rettegtem az eredménytől, habár megálltam, és nem olvastam utána alaposan, hogy milyen következményei lehetnek, ha bármi eltérés van.
Értetlenségemet tehát ez okozta: átjárható vagyok, a hormonjaim most ugyan épp kicsit elcsúszva, de amikor lombikozgattunk, akkor rendben voltak, és egyedül csak az ureaplazma derült ki. Egy olyan probléma okozta volna tehát a három eddigi sikertelen lombikot, aminek a megoldására Vele együtt fejenként 3-3 szem gyógyszert kaptunk mindössze???

Nos, mint kiderült, nem is kellett aggódnom a kromoszómavizsgálat miatt, mindketten okésak vagyunk (doki leletértékelése így hangzott: sikerült megállapítanunk, hogy egyikük a nő, a másik meg a férfi:))

És akkor a második randi konklúziója:
Tartottam tőle, hogy a doki egy negatív ureaplasma lelet utánra spontánkodásra ítél minket hónapokra. Életem Értelmével is megbeszéltük, hogy ezt nem akarjuk, nem szeretnénk újabb hónapokat elvesztegetni. De a doki ismét bizonyította, hogy méltó a bizalomra, és a lehető legjobb megoldást javasolta. Ugyanis, mint ahogyan ő azt részletesebben kifejtette, az ureaplasma valójában eleve a szervezetünkben van, és ha valamiért felborul az egyensúly (hehe, a szokásos okokból, akár stressz miatt is), akkor elszaporodik. Ezért az is lehet, hogy ha most sikerül is az azóta már természetesen rég megkapott kezeléssel újra normalizálni a helyzetet, mire eljutunk egy FET-ig, ismét elszaporodna (csakhát ugye az ember nem nézeti havonta, vagy kéthetente). Így abban maradtunk, hogy lesz FET (istenem, fel sem merült benne, hogy ne legyen, annyira boldog voltam), és abban a ciklusban antibiotikumot fogok szedni a ciklus elejétől, a beültetés utánig valameddig.
Az időpont pedig egyenlőre ismeretlen. Előbb le kell vinni a tsh-mat a megfelelő szintre, majd ha ez megvan, akkor a következő ciklusban indulhatunk. Az euthyrox adagját közben már megemeltem, kb. 3 hete, így azt mondta, hogy legkorábban kb. mostantól számítva olyan 2 hét múlva lehet érdemes megnézetnem, hogy mennyi a szintje.
Most tehát várakozás van, bár persze mint mondta, most már akár egy kétcsíkos tesztre is várhatunk, mert az ureaplazmára már megkaptam a saját nődokimtól is a gyógyszert (a kontroll vizsgálat lelete kb. 1 hét múlva lesz meg), átjárható vagyok, és lehet, hogy már a tsh-m is rendben van.
Ha FET-re kerül a sor, mert nem fogok csodaszerűen teherbe esni, akkor legkorábban kb. 6 hét múlva lehet beültetés, mivel épp menzesz előtt vagyok, és a tsh-t kb. 2 hét múlva érdemes megnézetnem.
Most tehát várunk, és várjuk némileg a csodát is (na ennek a ciklusnak a végén még nem, hála a HSG-nek), ami most már nem is lenne olyan nagy csoda. :)

Hát, ennyi történt nagyjából. :)

Hiánypótlás 2. - 2015. A nagy randiig

Megmondom őszintén, hogy ahhoz képest, hogy csak március idusán járunk, bizony máris összefolynak a dolgok, így előre is elnézést, ha például valamit akaratlanul elferdítek majd. :)

Túlestünk tehát a decemberi kötelező hajcihőn, jöhetett az új év és új kezdet. Ha már kezdés, rögtön lehetett ott kezdeni, hogy bizony a mérleg egyre kínosabb számokat kezdett mutogatni. Mindkettőnknek legalább, de még így is gyanús volt, hogy nem általános gonoszkodásba kezdett az új év örömére, hanem bizony az év végi diéta-felfüggesztéssel való kompenzálás, na meg a karácsonnyal együttjáró  leggyakoribb kötőszó (vegyélmégegykicsit!) megtette hatását. Persze a fél ruhatáram is erről vallott, újra elő kellett halászni az eggyel nagyobb méretű nadrágokat.
Hál' istennek azonban az itthoni főnököm a sarkára állt, és közölte, hogy amit már hónapok óta mondott, azt megmondta, és most már nem mondja, hanem csináljuk. Elkészült ugyanis az eddig legjobban működő kifogásomat gyönyörűen vétózó új edzőterem, a házunk bejáratától talán harminc egész méternyire... Ráadásul a vendégkört kiépítendő rögtön egy akcióval is indítottak, újabb kifogásomat vétózva meg. Ennek megfelelően az történt, hogy előbb gyors shoppingolás következett a neten a Jesszuskától kapott ajándékzsetonból (jajj, nincs egy göncöm, amiben edzeni lehet!!!), majd miután megjött a "kezdőkészlet", Életem Ura(lója :) :P) ismét felszólított, hogy nosza, most már nincs semmi akadály. Oké, hát akkor legyen. Innentől ő már semmi kecmect nem fogadott el, még aznap kezünkben volt a bérlet, másnap pedig amikor hazaértem, emígyen parancsolt rám "Vetkőzz!" Nem, nem holmi léhaságokra gondolt, mert aztán így folytatta: "Öltözz! Táska elő: cipő, kulacs, törcsi, szedd össze amit kell, aztán irány a terem!" Hát, erről a pontról már tényleg nem volt menekvés, így hát 2 hónapja elkezdődött az új életem, amiben rendszeresen mozgok. Én, a világ lustája. És még jól is esik. Többnyire. Ez persze nem lepett meg, hébe-hóba korábban is előfordult már velem hasonló, mármint hogy "sportoltam", de eddig valamilyen okból végül mindig kudarcba fulladt végül a dolog, valljuk be őszintén, elsősorban a lustaságom okán. A Főnök most viszont közölte, hogy nyárra szexik leszünk, ha törik, ha szakad.
Azóta tehát edzegetünk, már amikor épp nem menstruálok, vagy nem vagyok beteg (ilyen-olyan vírusokat azért sikerült benyalni.). Na nem én leszek jövőre a Body Builder magazin címlaplánya, nem ilyesmire kell gondolni, elsősorban a kardiogépeket nyüstöljük, én pedig úgy tervezem, hogy mihelyst stabilizálódik a jó idő, futni is fogok járni, tekintve hogy itt a Duna-part egy köpésre.

Mire ezek lezajlottak, vészesen közelgett a randim az Új Dokival, akinek áhítattal ejtik a nevét. Gyorsan beszereztem hát néhány leletet, nehogy már felkészületlenül érkezzek, ezeket részben még anno a Régi Dokival beszéltük meg, hogy kellenek majd  a folytatáshoz: prolaktin, tsh, én rádobtam még egy amh-t is. Hát, meglepetés nem született, az összes értékem látványosan romlott. Kétségbe azért nem estem, tudván, hogy ez csak a kilengéseimnek köszönhető, ergó nem lesz nehéz helyrehozni.

És akkor jött a sorsfordító találkozás életem második számú legfontosabb pasasával, elvégre a kettő közül ő fog nekem gyereket csinálni. :)

Beszélgetésünk másfeledik percében belopta magát a szívembe, ejj, ez a nekem való doki! Határozottan közölte, hogy bocsi, de én őt nem fogom szeretni. Mert ő nem fog jópofizni, nem fogja a lelkemet ápolni, és nem azért van itt, hogy elhelyeskedjen velem. Az ő dolga, és célja, hogy nekem a lehető leggyorsabban gyermekem legyen, ennek megfelelően őszintén, és keményen ki fogja mondani a dolgokat. Máris imádtam a pasast. És aztán praxisba lendült. Az előző mondatban elhangzott fenyegetését rögtön be is váltotta és rögtön meg is mondta a tutit: neki csak egy baja van velem - az, hogy nem vagyok terhes. Ne tessék felszisszenni, nem gyengeelméjű a pasi (nahát, tényleg, ez lenne velem a gond? :D), rögtön folytatta: az alapján ugyanis amit olvasott, és eddig tud, nekem már régen teherbe kellett volna esnem. Nem pedig 3 sikertelen beültetésen túllenni.
Innentől pedig kiderült, hogy mi a különbség egy kezdő és egy profi meddőségi specialista között. Rám parancsolt, hogy jegyzeteljek (tényleg, egy köteg üres lap és toll volt előkészítve az asztal páciens felé eső oldalán!), majd szinte levegővétel nélkül sorolta, és magyarázta, hogy mit és miért kell megnézetnem. Annyira boldog voltam, hogy iszonyat! Nem vállvonogatás, hogy most mi is legyen, hanem csak mondta, és mondta, hogy akkor most mi mindent kell megnézetni, és elmagyarázott mindent, mi mire való, miért kell, sőt, ötleteket adott, mit hol és hogyan tudok megcsináltatni.
A lista végül így festett:

- mycoplasma, ureaplasma genitalium (azaz klasszikus kenetből való tenyésztés)
- mycoplasma és chlamydia pneumoniae (tüdőfertőzés, vérből)
- Heliprobe teszt mindkettőnknek (helicobaktérium szűrése)
- mélyvénás trombózisszűrés, azaz a II. és V. faktor (prothrombin és Leiden-mutáció) valamint MTHFR vizsgálata (nem annyira a teherbeesést akadályozó tényezőként, mint inkább megelőzendő, hogy majd várandósan trombózist kapjak)
- CA 125-ös tumormarker vizsgálata (súlyos fokú endometriózis kizárására)
- tsh beállítása 1,5, de lehetőleg 1 alá - ha kell, emeljem az euthyrox adagomat
- laktóztolerancia
- kariotipizálás (kromoszómavizsgálat) mindkettőnknek
- és a hab a tortán: HSG, azaz röntgenes átjárhatósági vizsgálat

Az utóbbin már én is majdnem felvontam a szemöldököm, de ezt is elmagyarázta, és kiderült, hogy igaza volt annak a kedves valakinek, aki erről már kommentben írt. Bocsánat, arra már nem emlékszem, hogy nekem, vagy valaki más blogján olvastam a megjegyzését, de mint most kiderült, teljesen jól írta. Szóval az a lényeg, hogy a petevezetékben folyadék áramlik, ami a petefészek felőli nyitott végén kifolyik a hasüregbe. Már persze akinek tud. Mert akinek el van záródva a petevezetéke, ott két lehetőség van. A méhkürt felőli végén való elzáródás nem jelent gondot, viszont ha a petefészek felőli, távolabbi végén van a dugulás, akkor nem jut ki és nemes egyszerűséggel visszafolyik a méhűrbe. Ott pedig kimossa a beültett embriót a helyéről, és lehet az illetőnek akármennyi beültetése, terhes sosem lesz. Naccerű. A cél tehát esetemben nem azt megtudni, hogy el vagyok-e záródva (erről csinos leletem van ugye), hanem azt, hogy helyileg hol van a dugulás. Kedves mosollyal hozzáteszi, hogy az is lehet, hogy átjárható vagyok (na persze, majd pont én...). Még kedvesebb mosollyal végül még azt is, hogy ha viszont nem, és rossz helyen van az elzáródás, akkor intsek búcsút a petevezetékeimnek, mert egy laparos műtét révén a kukában fognak landolni.

Alighanem falfehéren távozom az irodájából, még az sem nagyon vigasztal, hogy legalább a magas prolaktinomat szinte lényegtelennek minősítette, megosztva velem egy páciense rövid történetét, aki olyan prolaktinszint mellett esett teherbe és hordott ki gond nélkül egészséges babát, amilyen nekem a legrosszabb állapotomban sem volt sosem...

Csak az lebegett a szemem előtt, hogy jó eséllyel kiveszik a szerveimet!!! Na jó, nem valami létfontosságút, de hát már az első műtét sem volt leányálom, az utána való lábadozás sokkal lassabb volt, mint a doki ígérte, és sokkal nagyobb fájdalommal járt, mint vártam. Mi lesz most, ha kompletten ki is veszik azokat az alkatrészeimet??? A tudatalattim meg azonnal tiltakozni kezdett: nem ér, hogy nekem a kukába kell dobnom bizonyos részeimet azért, hogy gyerekem lehessen! És egyáltalán megér ez ennyit? A végső válasz persze az, hogy igen, de ha bárki elítél most, hogy én bizony kicsit elbizonytalanodtam, az legyen szíves gondolja végig, hogy az ilyen esetekre alkalmazott szólás-mondás (a fél karját odaadná érte...) mit is jelent valójában. Oké, nem a fél karomról volt szó, de cseppet sem vicces, ha valamidet tényleg oda kell adnod. Még halványan valami ahhoz hasonló is végigpörgött rajtam mint azokon a nőkön, akiknek egészségügyi okokból a méhét távolítják el: hát milyen nő leszek én ezek után? (Elnézést, ha bárki, ilyen műtéten átesett is olvasná a soraimat, igen, tudom, hogy a kettő nagyon nem ugyanaz azért...)

Na szóval lelkileg paff voltam az eshetőségtől. Aztán megbeszéltem a Főnökkel, aki persze nem értette, mi a bajom, és jól felkapta a vizet, hogy és akkor mi lesz, ha nem leszek rá hajlandó. Oké, nem erőltettem a vele való lelkizést. Megbeszéltem anyukámmal, aki próbált megnyugtatni, de azért azt éreztem, hogy ő is természetesnek veszi, hogy úgyis kivetetem, ha ki kell. Ő mondjuk inkább olyan értelemben volt benne biztos, mert ismer már, és tudja, hogy elég erős vagyok ehhez is, de még ez sem nyugtatott meg teljesen. Végül az atomtemetős módszerhez fordultam: előbb derüljön ki, hogy szükséges-e egyáltalán egy ilyen "csonkoló" műtét, majd ráérek utána parázni, hiszen a számtalan kért vizsgálat még ezen kívül is tartogathat igen kellemetlen meglepetéseket.

Innentől jött tehát a szervezkedés, intézkedés, vizsgálatokra rohangálás. Az eredményeket, és a többit már egy újabb bejegyzésben ismertetem inkább, mert ez a mostani lassan kezd inkább egy novellára hajazni. :)

Hiánypótlás 1. - 2014.

Hajjajajjj, de rég nem jártam itt, milyen hűtlen, csalárd blogger voltam! Elnézést! Megmondom őszintén, jól esett egy ideig nem foglalkozni az egész témával. Aztán persze voltak/vannak fejlemények, és amikor elkezdtek pörögni a dolgok, akkor meg időm nem volt már írni sem...
De ami késik, az nem siet, már itt is vagyok, hogy ha vannak még, akik néha idetévednek, végre újdonságot is olvashassanak.

Kezdjük a hiánypótlást a tavalyi év lezárásával, mert az utolsó állás szerint újabb forduló, és karácsony-szilveszter környékére kicsúcsosodó izgalmak voltak kilátásban.

Tehát, mesém fonalát ott ejtettem el, hogy a novemberi sikertelen harmadik beültetés után Ő azt vetette fel, hogy ne várjunk egy tapodtat sem, és rögtön a következő ciklusban duráljuk neki magunkat egy újabb spontán ciklusos fagyasztott embriós transzfernek. Mivel azonban a beültetés ideje nagyon a karácsony előtti utolsó pillanatokra - értsd: dec. 20-23 környékére - esett volna, ennek előfeltétele volt, hogy az intézet, és az orvosom dolgozzon még. Felhívtam hát a legkedvesebb recepciómat (nem, dehogy, a legkedvesebb egy hotelben van) és megtudakoltam, ők mikor vonulnak el bejglit sütni. A karácsonyi csillagszóró ötletünk utolsó szikrái ekkor hunytak ki: a műtő ajtaját dec. 19-én egy girlanddal leplombálják... Okés, akkor idén már nem lesz FET (vagyis tavaly, ugye). Később persze kiderült, hogy több okból is ez bizonyult a szerencsésebb verziónak, így hála az égieknek!
Mert hát például azt a bundát, amit méhnyálkahártya gyanánt sikerült a sok gránátalmával növesztenem novemberben, hát bocsánat, de alig bírta levetkőzni a méhem. Ha bárki megkérdezi, hogy a sikertelen FET után végülis pontosan mikor is jött meg, én csak vállvonogatással tudok felelni: fogalmam sincs. Vérezgettem, kicsikét, alig-alig akart komolyabbra fordulni a dolog, majd úgymaradt, és egy teljes ciklust végigcsöpögtem. Így aztán azt se tudtam volna megmondani, hogy mikor kellett volna ultrahangra menni, és hasonlók (na, az nagy blama lett volna :D).

Tehát lombikos karácsony ugrott. Helyette egy kis kikapcsolásra és kikapcsolódásra voksoltunk, és meglátogattuk például a kedvenc recepciómat is. Egy isteni wellness hétvégét töltöttünk el a Balaton mellett, finom borokkal, kellemes muzsikával fűszerezve. A karácsony jól sikerült, az ajándékok nagy meglepetések voltak, jól sikerültek. Rögtön a bejgliünnep után megültük az évfordulónkat (a negyediket), koncerten voltunk, egyszóval év végén adtunk a lestrapált lelkünknek-szellemünknek egy kis táplálékot.

És mint valamire való nő, a női mivoltomban való megingás, és az emiatt fellépő heveny változtatási igényem kitörése következményeként radikális kozmetikai beavatkozást hajtottam végre: előbb alaposan lenyesettem a hajamat (ráfért mondjuk, mi tagadás).  Majd miután ezzel nagyjából lejött végre a korábban az eredeti szinére őszülés miatt visszafestett és színezett rész, nekiugrottam házilag egy világosító festékkel, így életemben először nagyon sötét barna helyett hááát... elvileg világos aranybarna, valójában előbb valami közép vörösesbarna, majd mostanra valami vörös, világosbarna és sötétszőke közötti színű lettem (már nem tart sokáig, már a polcon figyel az újabb hajfesték, amivel kissé sötétebb és barnább színt kapok remélhetőleg eredményül, Ő már nagyon várja. :D).

Mindeközben csak annyit foglalkoztunk a baba-kérdéssel, hogy megszavaztuk, mivel január 22-re van időpontom Krizsához, ami az új ciklusban valahol a 20-22. nap tájékára esett, nem ugrunk bele januárban azonnal a következő FET-be, inkább megyek egyenest konzultálni Krizsához (most gondoljatok csak bele, az milyen vérkellemetlen lett volna mindenkinek, hogy mondjuk egy ET+5. napon megyek el hozzá, hogy segítsen már, nem esek teherbe...).

Mindeközben ennél többet nem is voltam hajlandó foglalkozni az egész lombik dologgal, sőt, be kell valljam, hogy a karácsonyt például a diétám és a gyógyszerszedésem is eléggé megsínylette. A kilók elkezdtek finoman visszapörögni, de még erre is nagy ívben tettem. A kis szőrmés hótaposóm, de még a Mikulás-puttonyom is tele volt a sok gyógyszerrel, hormonszintekkel, "jajjéneztnemehetek"-kel (ja persze, majd pont a harmadik sikertelen lombik utáni gödörben, karácsonykor nem fogok rétest enni, amikor imádom...).

Lelkileg tehát nem voltam túl fényesen. Vele jól megvoltunk, kapcsolatilag nem zuhantunk össze, de egyértelműen mindketten elástuk mélyre a traumát, mint az atomhulladékot, húztunk rá pár méternyi földet, és elegánsan "megfelejtkeztünk" róla, hogy az a mélyből bizony nem Buddha pozitív energiáit sugározza folyamatosan...

Így vágtunk neki az újabb évnek, mindenki mottóját, miszerint "a tavalyinál már csak jobb lehet, ugye?" kínosan kerülve.