Most már tényleg el kellene kezdeni

Nagy dolog ez a blog-indítás, aludnom kellett rá egyet. Persze türelmetlen típus lévén ezt nem a tényleges indítás előtt, hanem az első, kuszált lelkiállapotomat híven tükröző bejegyzés elkövetése után tettem meg. Visszaolvasva ezt a bejegyzést egyértelmű, hogy ez meg is látszik, egyben világossá vált, hogy összeszedettebben kellene majd fogalmaznom - bár a történetem olyan hosszú, és olyan kusza, egyben olyan értelmetlenül rövid egyelőre, hogy ez nehéz lesz.

De most már tényleg tereljük a konkrétumok felé a szót!

Mint azt már említettem, kora-közép harmincas nőszemély vagyok, 0 gyerekkel. Velem egykorú pasimmal immár 2,5 éve boldogítjuk egymást. Jelenleg is az ő kanapéján püfölöm a klaviatúrát, lévén, hogy immár 21 hónapja állandó jelenlétemmel tüntetem ki hajlékát. Vagyis lassan már 2 éve együtt élünk, és bizony a laza, "csak jól érezzük magunkat együtt" típusú kapcsolatokból már  jócskán kinőttünk, így kereken 1 éve, kapcsolatunk életkorát tekintve relatíve korán született meg az elhatározás: immár kellően nagykislányok és nagykisfiúk volnánk, lépjünk hát a szaporodás útjára, azaz Babára fel! Természetesen örömmámorban úsztam a Pasi szájából elhangzott jelmondat hallatán, hiszen régóta ezt szerettem volna.

Eddig mesébe illően szép, és simán zajló a sztori, miért is kell nekem akkor blogolnom, hogy kiírjam az én nagy bánatomat? Sajnos esetemben jó néhány akadályozó tényezőről beszélhetünk, ami miatt csak eddig a pontig ilyen egyszerű a családalapítás története.

Az első rém...

11 éve kaptam kézhez az első diagnózist. Úgy hívják hiperprolaktinémia, egész pontosan prolaktinóma. A gond a fejemben van: az agyalapi mirigy növesztett egy kis jóindulatú daganatot, ami meg nekiállt túltermelni azt a hormont, ami miatt a szoptatós anyukák elvileg képtelenek teherbeesni. Ebből egyenesen következett a kijelentés, miszerint: Hát, majd lehetnek gondjai a teherbeeséssel. Köszi. Egyetemista ifjú titán, sőt, Titanilla voltam, hát hol akartam én még gyereket? Az ifjúság saját erejébe vetett már-már pökhendi hitével viszont még igencsak betegeske előéletemre is fittyet hányva töretlenül hittem, hogy alig 1-2 éven belül meggyógyulok. Dokim állítása szerint ennek megvolt az esélye. Éppúgy, mint annak, hogy mégsem. Meg úgy nagyjából mindennek. Zavaros, túl sok kezelési manőverezésre lehetőséget nem adó, a lakosság körében ritkán felismert betegségem lehetséges forgatókönyve nagyjából minden elképzelhető szcenáriót magába foglalt. Erről a diagnóziskor némileg ejtegetett ugyan a doki, de nem akart sem jósolgatni, sem ijesztgetni.

Ergó a kezdeti pánikot követően ("Úristen, daganat van a fejembeeeen!!!") tényleg megnyugodtam, hogy akkor én majd szépen betartom az utasításokat, a fránya gyógyszert az összes kellemetlen mellékhatása ellenére előírásszerűen évekig fogom enni, de cserébe meggyógyulok.

Dramaturgiailag cseppet sem váratlan fordulat következik: naná, hogy nem így történt. Javulgattam. A daganat összehúzta magát, eltűnt. Majd jól hozzászoktam a gyógyszerhez, és visszajött. Gyógyszert cseréltünk, kevésbé akartam folyton elájulni, leleteim ismét javulást mutattak, a daganat ismét eltűnt, rá 1 évre továbbra sem látszott, a fránya hormon szintje normalizálódott.

Örömmámorban úsztunk, én a második, a fejemben ürességet mutató felvétel készhezvételét követő pozitív stresszt  pár napig tartó örömteli zokogással vezettem le. Hurrá, meggyógyult, gyógyszert abbahagy, aztán figyelünk! Ez volt az orvos reakciója.

Hát csak figyeltünk, tényleg. Hormonszintem őrült tempójú növekedésbe kezdett, csakúgy, mint a daganat. Ez utóbbi csak jó egy évvel később nyert igazolást, onnantól kezdve viszont már nincs szabadulásom a gyógyszertől.

Vagyis nem jött össze, én már ilyen maradok, amíg egy terhesség, esetleg a menopauza újra nem kalibrálja a rendszert. Előbbi esélyét 22-es csapdájaként épp maga a betegség csökkenti nagyjából zéró közelire. A második esélyének is igen alacsonynak kellene lennie jelen életkoromban legalábbis, ezen a ponton azonban az élet vetett nekem egy újabb gáncsot.

A második rém...

Hát igen. Van aki szép szemeket, selymes hajat, a még szerencsésebb csinos kis házat, ékszert, akár kisebb vagyont örököl édesanyjától. Amit én vélhetőleg örököltem, azt úgy hívják, hogy korai menopauza.

Anyukám kezdeti tünetei a '90-es évek végén jelentkeztek, és egy szegényebb vidéki város lakójaként nem számíthatott mindenre kiterjedő kivizsgálásra, így a teljes konkrétumok ugyan hiányoznak, az orvosi ítélet azonban nem: még bőven 40 előtt, de ő bizony már klimaxolt.

Persze mint mindenről, erről is egymásnak teljesen ellentmondó véleményeket kaptam aztán dokiktól, de mivel veszítenivalóm nekem van, és elég sok, én a legpesszimistább nézetet osztom, hogy aztán ne érjen kellemetlen meglepetés. Ezen verzió szerint a menopauza kezdete anyáról lányára +/- 2 éves eltéréssel örökítődik. Gyors fejszámolás (ezt a matekpéldát irgalmatlan sokszor oldottam már meg, de csak nem jön ki kedvezőbb eredmény): van még kb. 3 évem addig, mármint a szigorúbb mínusz 2 éves határig. Most.

Amikor ezt a doki közölte velem, még 6 évem volt. Meg egy kb. másfél éves viharos kapcsolatom, jegyességi, ámde már egy lefújt esküvőt követő, mindenen összeveszős, rendszeresen kiabálós szakaszban. A problémák fele eleve a gyerektémából generálódott, a kezdetben lelkes "férfiú" ugyanis maga is inkább gyermek volt, én viszont nem voltam hülye, tehát egy ideje erősen sejtettem már, amit a doki végül közölt is velem korai menopauza témában. Amikor a doki babagyártásra vonatkozó felszólítását aztán továbbítottam a srácnak," kissé" érdekes válasz érkezett: ő nem akar még gyereket. Úgy maradjak vele, hogy ő ugyan érti, hogy nekem viszont kellene, de egyelőre nem hajlandó rá. Talán, majd egyszer valamikor lehet róla szó, de ha én addig kifutok az időmből, hát magamra vessek, ő nem vállal felelősséget. Mondja ezt olyan valaki, aki egyébként elvileg el akart venni, és hosszú távon úgyis családot tervezett velem. De a felelősség az enyém, amíg ő vesztegeti a drága időmet. Nem részletezem, milyen szinten pöccentem be, gyors szakítás lett a vége. Aztán mégsem olyan lassan szakadtunk el egymástól, de ez már nem ide tartozik.

Ennek 3 éve immár, a történet innen folytatódik majd egy következő bejegyzéssel.